olyan valószínűtlenül békés.
Leérek a tó mellé, elhalkul a vízesés hangja, körülölel a csend. Csak a madarak éneke hallik. Nyugalom száll meg. De jó hallgatni a természetet! Beleszippantok a levegőbe, hogy érezzem milyen friss és csodás. Szinte elkábít a tisztasága. Aztán a tavat veszem szemügyre. Egy egész kis kacsa család úszik el nem messze tőlem. Ők zavarják csak meg a felszín nyugalmát. Hosszú fodrozódó csíkkal jelölik meg útjukat. Követem őket a tekintetemmel, ahogy eltűnnek a távolban, és csak ekkor látom meg. Egy kicsi faházat a parton, alig látszik, megbújik a fák között. Lejjebb megyek, hogy jobban szemügyre vehessem. Takaros kis ház, saját stéggel, amihez egy csónak van kikötve.
Ekkor az ajtó kinyílik, és egy férfi lép ki rajta. Felém néz, rám mosolyog.
Szívem melegség önti el.
Integet, majd sietve elindul felém.
Nem mozdulok. Csak nézem, ahogy közeledik, ahogy minden egyes lépéssel csökken köztünk a távolság.
Tekintetével fogva tart, nem ereszt, de már akkor se mennék, ha tudnék...
Odaér elém, lassan átölel, s egy darabig csak ringat. Én felnézek rá, fölém hajol, s lassan megcsókol.
Csókjától megszédülök, megszűnik a világ, eltűnik a fájdalom, a hosszú út minden kínja. Helyére boldogság telepszik, és olyan béke amilyet még sohasem éreztem.
- Szia Kicsim! Hazaértél? - kérdezi lágy hangon.
- Igen Szívem, itt vagyok - súgom halkan.
Átkarol, bekísér a házba, melynek minden szegletéből melegség árad.
Hát hazaértem! Nem volt hiábavaló a megtett hosszú út, a sok megpróbáltatás, a viszontagságos út, a fájdalmakkal teli élet. Mindent kárpótol az, hogy azzal vagyok aki szeret, és akit én is szeretek. Aki csak rám várt, és akit kerestem egész életemben.
Hazaértem.

Írta: Heather Bay