van?
– Így bizony!-bólogatott a kicsi, és várta, hogy anyja közölje vele azt a nagy fontosságú teendőt.
– Megvan még a kis perselyed, amibe az aprót gyűjtötted a nyáron?
– Persze!
– Szeretnéd azt a pénzt majd fagyira költeni?
– Igen.
– Akkor most befektetjük-nevetett a gyerek arcába, és szinte hivatalos hangvételre váltva felvázolta neki a befektetés lényegét. – Kivesszük a perselyből az aprót, hozzátesszük az én papírpénzemhez, elmegyünk a postára, és pecsétre váltjuk. Ha megkaptuk a pecsétet, újra jó meleg lesz a lakásban, ha pedig meleg lesz, te nem leszel beteg, ha nem leszel beteg, nem kell gyógyszert venni, így azt a pénzt majd, amit a gyógyszerre fizetnénk, beledobjuk a perselyedbe, és mire megjön a tavasz, már mehetünk is fagyizni!
A gyermek szeme felcsillant, és szaladt a polchoz, hogy leemelje a kis kék malacperselyt. Ezt a fajtát már nem kellett összetörni, egy műanyag dugó volt az alján, csak ki kellett húzni, és már potyogtak is kifelé belőle a fém százforintosok.
– Ide nézz anya! Ez elég lesz a befektetésre?-kérdezte nevetve, és szaladt az anyjához, hogy odaadja neki kis vagyonát.
– De elég ám, éppen elég lesz!-felelte az asszony. Szemében egy könnycsepp csillant, felkapta a gyermeket, az átkarolta anyja nyakát, és forogtak, nevettek, összeölelkezve.
Délután kézenfogva sétáltak el a postára, ahol megkapták végre azt a fontos pecsétet az utálatos sárga papírra, és elégedetten gondoltak a meleg szobára, meg a tavaszra.
A kisfiú színes robotokról, és nagy gombóc fagyikról álmodott aznap éjjel, az asszony pedig a fiáról, aki önfeledten játszik, és fagylaltot eszik…

Írta: Ada