Hányszor beszélünk szimbolikusan, mikor az életutunkra azt mondjuk: kicsúszik a lábam alól a talaj, nem találom a helyes utat, elveszítem a kontrollt a saját életem fölött, nem vagyok ura a helyzetnek – ahogy a járműnek sem.
Kapkodok, nem figyelek oda és ütközök - az életben is. Ugyanez ott van, jelként kiált, és balesetként nyilvánul meg.
Nem oldom meg a konfliktusaimat, egyre egyértelműbb jelek hívnák fel a figyelmem, ha hagynám, észrevenném.
Vegyek vissza a lendületből, találjam meg az életem értelmét, az egyensúlyt, a megfelelő sebességet. Fel kellene ismernem a változtatás szükségességét, okát, és nem mereven ragaszkodnom az eddigi „vezetési stílushoz”.

21,3 gr.
A lélek súlya.
Nincs már a testben, az utolsó sóhajjal kilép, oda többé hálni nem jár. Elszakad az ezüst szál, a láthatatlan köldökzsinór.
Nem érti még mi történt, mindent lát és hall, érzékel, látja az égő autóban hamvadó testét, a sérülteket, a mentést, de nem fogja fel, hogy meghalt.
Kiáltana, de nincs mivel: emberek, itt vagyok, az az én testem! Körülötte ott vannak már a segítői, és elhunyt ismerősei, akik viszik majd a magasabb szférák felé.
Már nem érzi az idő múlását, az idő nem létezik, az odaát állapotában van.
Lepereg előtte rövid élete filmje, mit hogyan tett, és miért? Megnézheti jó és rossz cselekedeteinek következményeit.
Még 40 napig itt lesz, a fizikai síkon, szerettei közelében. Jó esetben elfogadja új létformáját és megkezdi az átmenetet a szellemi életbe. Várakozva egy újabb leszületésre, új életfeladatokkal, remélhetőleg bölcsebb és megfontoltabb célokkal.

A balesetben elhunytakért égjenek az adventi gyertyák, nyugodjanak békében!

„Most, hogy ritkán és nehezen megszerezhető emberi
Test birtokába jutottál újra,
Jól nézd meg, hogy merre mész,
Mert az életben nincs idő a tévutakra.”

(Maeterlinck)

foto: Blikk

Írta: Je t'aime