Ekkora már némi „tudást” összeszedtem az alternatív gyógymódokról: karma gyorsítás, volt az egyik lehetséges válasz a betegségem miértjére. Másnak ez 60 éves korában jön elő, nekem mielőbb. Köszönöm szépen. Hittem ezt is, azt is.
Felkutattam a legjobb természetes gyógymódot, összeszedtem a legjobb készítményeket, felkerestem a legjobb pszichológust, aki erre a betegségre, a rákgyógyításra specializálódott.
Hol elveszve, hol reménykedve sóhajtoztam: élnem kell, nem halhatok meg!
A fiamat el kell indítanom az életben, tétova, erőtlen kis falevél az ölelésem nélkül, szeretném majdan az unokáimat is látni, még nem találtam meg életem párját...
És basszus: nem voltam még nővel!

4. rész

Egy új, sikeres technikai megoldásnak köszönhetően, no és persze a szerencsének is, külsőleg a megtévesztésig hasonló emlő implantátumot kaptam.
A teljes mirigyállomány eltávolításával csupán a bőrt és a mellbimbót hagyták meg, és belül 1:1-ben szilikon cicim lett a bal oldalon.
A körülményekhez képest szebb volt, mint eredeti állapotában.

Csupán a lelkem tört szilánkosra és kiáltott segítségért, az életben maradásért.
A hónapokig tartó kezelések, a kemoterápia általánosságban a mélybe taszította kedélyállapotomat, amelyből a depresszió hullámvasútjaként száguldoztam hol még mélyebbre, hol egy kicsit feljebb, attól függően épp, hogy éreztem magam.
Napok teltek el teljesen bezárkózva a négy fal közé, és napok teltek el az ételt, vele együtt az életet is elutasítva. Kikapcsolódást a gyermekemmel való törődés, és a számítógépes játékok jótékony butító mágiája jelentett.
A reggeli fésülködéskor marok számra engedtem hosszú selymes hajam maradékát a szélnek, az erkélyen fésülködve, szomorúan tudomásul véve, már semmi sem lesz olyan, mint ezen szörnyűség megtörténte előtt.

Csak egy lépés, átlépés a korláton, és minden megoldódik. Nem, nem lehetek ilyen gyáva, a sors kihívását elfogadom, és végigcsinálom, ironikusan szólva: ha belepusztulok is.
Fizikailag erősebb és optimistább napjaimon szomorkásan mosolyogva, csukott szemmel fürdettem az arcom az éltető napsugárban, magamba szívva a fényt, és a reményt.
Sóvárogva néztem gyógyulásom folyamán a koldust az utcán: Ő hogy csinálja?
Mitől boldog? Belegondoltam a nappalaiba, az éjszakáiba.
És jó értelemben véve irigyeltem gondtalanságáért. Megtanultam meglátni benne az embert, az értékeit.

Változékony étvágyam mannája a citromos fagyi, a pirítós és az őszibarack volt.
Ezek enyhítették a szinte állandó öklendezés érzését a kemoterápiás sejtméregtől, és a stabil fémes ízt a számban.
Bár látszólag kívülről nő vagyok, belülről azért mart a kétely: mennyi esélyem van még az életre, mennyi időre, és hogyan?

Nem az bántott leginkább, persze az is, hogy csonkán, és csak látszólag teljes értékűen állhatok a tükör elé, hanem az, mit mondok egy férfinak, ha reményeim szerint egyszer megismerkedek valakivel?
Hogy ne tervezzen velem jövőt, mert nem tudom garantálni a hosszú együtt töltött éveket?
Hogy ne tervezzen nyugodt és gondtalan ünnepeket, mert lehet, épp egy karácsonyi vagy