Talicskás Királyfi

Nagyanyó udvarában minden olyan más volt. Hatalmasra nőttek a fák, a fákon a szeder és a cseresznye. Az ízük pedig semmihez sem volt fogható…olyan nagyanyós.


Nagyanyó udvarában minden olyan más volt. Hatalmasra nőttek a fák, a fákon a szeder és a cseresznye. Az ízük pedig semmihez sem volt fogható…olyan nagyanyós.
A kis ház az udvar elülső részén állt, keskeny betonjárda vezetett a zöldre festett léckerítéstől a bejáratig. A külső folyosóra mindössze két lépcsőt kellett fellépni, az alsó lépcső mellett feküdt mindig a Cirmi, a mama foltos kandúrja. Unottan, álmosan lustálkodott a körtefa árnyékában.
Az ajtó rögtön a konyhába nyílt, onnan pedig egy másik az egyetlen szobába. A dohos szagú szobát nem szerettem. Nem is nagyon jártam be oda, csak a konyhába. Persze időm nagy részét a szabadban töltöttem, a füves udvarban, vagy a „tyúkudvarban”, ahogy a mami nevezte. Ott laktak az állatok. Az egy hatalmas, varázslatos játszótér volt nekem. A kúttal, az akólakkal, a homokozóval, a ház mögötti korhadt fákkal, meg az orgonabokrokkal. Meg persze a sok gizgazzal, a szappanvirággal, pipacsokkal. És a bogarakkal.
A nagy udvarból vezetett egy kis kapu a kertbe. Az hatalmas és félelmetes volt nekem, kicsi lánynak, mégis gyakran kimerészkedtem, egészen a kert végéig, ki a határba, mert ott meseszép világ várt rám. Arany búzatábla, ameddig a szem ellátott, a szélében gyönyörű, piros pipacsok, a búza közt pedig igazi, csodaszép kék búzavirág. Az volt ott Álomország, amelynek a kapuját gyakran átléptem akkoriban…
Ha vihar közelgett, be kellett menni a házba, bár néha áztam volna szívesen a nyári esőben, de mama nem engedte.
– Be kell ilyenkor jönni! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és én szót fogadtam. Nem akartam, hogy haragudjon, mert olyankor nagyon hideg volt a szépséges kék szeme.
Kék tollat adott, meg papírt, leültetett a konyhaasztalhoz a hokedlire, és kért:
– Rajzolj!
Én pedig rajzoltam. Szívesen írtam volna, ott volt az ujjaimban a késztetés, meg az akarat, de hiába, még alig múltam hat éves, nem ment. Így hát betűk helyett kacskaringós vonalakat vetettem a papírra, amiből aztán lett mindenféle csuda dolog, nagyanyám örömére, meg a magaméra.
– Az ott micsoda? – kérdezte a mama.
– Ez a házam. Én vagyok a királylány, és ez itt a házam.
– Nofene, a királylányok nem palotában laknak?
– A többiek igen, de én nem. Én nem olyan királylány vagyok, mint amazok, nekem cipőm sincs, látod?
– Akkor te vagy a Mezítlábas Királylány – felelte nagyim, mosoly nélkül, komoly arccal.- Ismertem egy pár ilyet, a háború idején…
Amikor a háborúról mesélt, komor lett az amúgy sem vidám arca. Elmélyültek a homlokán a ráncok.
A vonalak tovább kacskaringóztak a papíron, a toll a kezemben önálló életre kelt.
– Hát az ott mi? – kérdezett újra mami.
– Az ott a patak, meg az állataim. Én is ott vagyok, épp koronát fonok magamnak fűzfa vesszőből.
– Te lány, vesszőkoronád van?!
– Az. Fűztem bele búzavirágot is, hogy szebb legyen. Nekem nem kell olyan csillogós korona.
A rajz szépen alakult. Rajta a ház, a Mezítlábas Királylány, a patak, fák, gyümölcsök, virágok, madarak, akik annyira élethűre sikerültek, hogy szinte hallani lehetett a csicsergésüket, ahogy megbújva a lombok közt előcsalogatták a Napot a felhők közül.