Életem első igazi nagy szerelme egy vad srác volt. Időnként megalázott mások előtt, és "zsibiket" kaptam, amiknek a kék-zöld foltjait a miniszoknyám jótékonyan eltakarta. Mégis őt szerettem az összes többi fiú közül egyedül. Valamint vele volt a legjobb a szex. Olyankor viszont sosem bántott. Még azután is jó pár évig szerettem, hogy szakítottunk. Lélekben nem tudtam tőle elszakadni. Szerettem a csibészes mosolyát, a szenvedélyét, és azt, hogy mellette igazán nőnek érezhettem magam. Kivéve, ha éppen rájött a "hoppáré".

A férjem messze a legszelídebb ember a föld kerekén. Józan, tudatos választás volt a részemről, hogy hozzámentem. Azt nem mondom, hogy nem szerettem, mert valahogyan szerettem, de sosem valódi szenvedéllyel. És ez baj... A szerelem nem megy úgy, hogy ránézek, látom, hogy jó ember, sosem bántana és attól kezdve szerelmes vagyok. Mégis ő a legjobb barátom. A minap gondolkodtam rajta, hogy veszélyes férjhez menni bölcs döntés alapján, csak mert tudjuk, hogy sosem bántana. A szerelem utat talál magának előbb-utóbb.

Vajon a családunkban a nők tudattalanul is erőszakos párt választanak? A neném férje nem erőszakos, vagyis én eddig nem vettem észre. Ő az egyetlen férfi a családban, akit valaha kedveltem. Ő viszont befolyásolható. Így lett alkoholista öregapám mellett, az alatt a körülbelül hat év alatt, amíg papámék házában lakott együtt a két család. A helyzet azóta sem változott. Az én esküvőmön ő volt az egyetlen részeg. Anyu pedig a minap mondta, hogy a nagybácsim nagyon goromba, ha részeg. És egyre gorombább...

Az apám... tegnap feltettem a kérdést a pszichológusomnak, amit általában tőlem szoktak megkérdezni, hogy miért nem szóltam soha? Mert oké, ha már rájöttem, hogy mi az, és nem szóltam, mert féltem... De miért nem szóltam akkor, amikor nem tudtam, hogy mi történik velem igazából? Ha nem tudtam, hogy mi folyik, akkor azt se tudtam, hogy az rossz, akkor miért nem szóltam? Miért nem meséltem róla senkinek?
- Válaszoljak én erre? - kérdezte a terapeutám.
- Igen.
- Azért mert félt. Mert félt, hogy bántani fogja, félt az agressziójától.

Elfojtás - még mindig nem elég tiszta számomra ez az egész. De amíg elfojtom magamban, addig nem tudom feldolgozni. És addig hatással lesz az életemre. Olyan Stockholm szindróma-szerűm van, ha jól értettem. Az áldozat, hogy védje az életet azonosul az elkövetővel. Hogy megvédjem magamat elkezdtem hasonlítani az apámra. Pedig, hogy utálom, mikor anyu azt mondja:
- Tiszta apád vagy!
Pedig tudom, hogy igaza van. És minél jobban nem akarok hasonlítani rá, annál jobban hasonlítok. Ó, hogy mennyire utálom ezt! És a pszichológusom felsorolta az azonosulásom jeleit: agresszió, erőszakosság, magas tesztoszteronszint. Kezdetben. De azt nem mondtam, hogy a hajam is be lett göndörítve, és apámnak is göndör a haja... Valamint csalta anyámat. Több nője is volt. Anyám eltűrte. Igazából, ha mindenáron választanom kellene kettőjük élete közül, nem az anyám sorsát választanám. Ma reggel már azon is elgondolkodtam, hogy azóta hízok-e hasra, amióta apám is? Ennyire remélem nem terjedhet ki az azonosulás. Vagy mégis?

Egyelőre ennyi... elfáradtam. Rettenetesen kimerít ez az egész. A feltáró terápia azért veszélyes, mert öngyilkossággal is végződhet. Nem félek. Akkor is végig kell ezen most mennem egyszer és mindenkorra...

A harmadik terápiás ülés előtt a folyosón várakoztam, ahonnan rálátás van a pszichiátriai