osztályra, mind a zárt, mind a nyitott részére. A kettő közt vannak a szakrendelők és a "beszélgetős" szoba. Így "két tűz közé" kerülve várom a terapeutámat. Közben nagy buzgalommal olvasom Az arany embert, így sikerül is szinte teljesen kizárnom a külvilágot, hiszen az osztály elég félelmetes. Kicsit félek a betegektől. Sikerülne is kicsukni a világot, ha nem szólítana meg éppen a neném lánykori barátnője, Edit, aki ápolónő, és az orrom előtt halad el.
- Szia Luca! Megismersz?
- Persze. Szia! - válaszolok.
- Jól vagy? - érdeklődik.
- Igen - vágom rá gondolkodás nélkül, de hogy is kérdezhet ilyet, amikor itt ülök, ahol? Furcsák az emberek...
Szerencsére már senki sincs a folyosón, mire pár perc késéssel megérkezik a pszichológusom, így senki sem lát bemenni. Na nem mintha szégyellném, de nem akarom, hogy találgassanak. Behív és hellyel kínál. A két karosszék közti asztalon egymás hegyén-hátán fekszenek a dolgai.
- Bocsánat a rendetlenségért! - mondja.
- Semmi baj, nem fogok rendet rakni - válaszolom, de azt már nem teszem hozzá, hogy nálam is gyakran hasonló a helyzet.
- És miről beszélgettünk múlt alkalommal? - kérdezi, de annyi mindenről, hogy ezt így egy mondatban nem lehet elmondani.
- A nagyszüleimről - válaszolom egyszerűen.
- Ennyire emlékszik? Na szép... - mondja felháborodottan, ami nekem kicsit tettetettnek tűnik. Mintha tesztelne, hogy hogyan reagálok egy férfi leszúrására. Hát jól kinevettem csak.
- Nem, többre is emlékszem - mondom, majd kezdetét veszi a beszélgetés...
1979-ben születtem, igen gyorsan, gyakorlatilag háromnegyed óra alatt. Anyu szerint hamarabb is kibújtam volna, de mind az öt szülőágy foglalt volt, így várni kellett a soromra. A türelmet már akkor is gyakorolnom kellett, így később sem esett soha nehezemre. Anyám huszonhárom, apám pedig huszonegy éves volt, amikor első gyermekükként megszülettem. Amikor nyolc hónapos voltam komoly tüdőgyulladást kaptam, aminek következményeként megszületett az öcsém. Anyu ugyanis olyan ideges volt, hogy három napon keresztül kihányta az amúgy is gyenge fogamzásgátlót, s az nem használt, apám pedig nem bírt magával -hogy anyám szavait idézzem. Az öcsém sietős gyerekként, hetedik hónapra született, mindössze negyed óra alatt, hajszál híján a kórház lépcsőjén. Tizenöt hónap korkülönbség van köztünk.
Anyu mesélte, hogy nagyon nyugodt gyermek voltam, ha el kellett menjen a boltba, ami tíz percnyi gyalogút oda, s ugyanannyi vissza, akkor letett engem az ágyra, és amikor hazajött, én ugyanott voltam. Igaz, hogy bepisilve és bekakilva, de ugyanott. Mindig jól elvoltam magamban, és nem volt szükségem senkire. Egy kávéfőző szűrőjével el tudtam játszani órákon át, és soha nem hisztiztem. Másfél évesen teljesen szobatiszta voltam és minden tekintetben önálló, már amennyire az lehet, egy másfél éves gyerek. Soha nem tartottam igényt senkire. Nem szerettem, ha ölelgetnek és puszilgatnak. A puszik után mindig megtöröltem az arcom a későbbiekben. Ezt bizonyos kor után már akkor csak, ha nem látták, mert rájöttem, hogy sértő. De mind a mai napig nem szeretem ezt a szokást. Első szavam az volt, hogy: - Nem! - és anyu szerint azóta is minden második.

A következő pillanatban rezegni kezd a pszichológusom mobilja a nadrágzsebében. Kihúzza, megnézi ki hívja és bocsánatkérőn néz rám:
- Elnézést ezt fel kell vennem!
A beszélgetés befejezése után így szól hozzám: