Volt a rajzon egy út is. Egy kanyargós, keskeny, poros út.

Közben odakint hatalmasat dörgött az ég, mire én összerezzentem. Nagyanyám a fejemre tette a kezét.
– Ne félj. Csak az angyalok sírnak odafönt. Az ördög meg mulat. Meséld a rajzod lányom! Hova vezet az út?
– Az az út a Talicskás Királyfié.
– Az meg ki az ördögfattya?
– Mama, annak semmi köze az ördöghöz. Ő jó. De nincsen lova. Szegény királyfi. A mezítlábas királylány szerelme.
A rajzon a királyfi egy talicskát tolt a királylány háza felé a keskeny úton. A talicska pedig telis-tele volt csillogó valamikkel.
– Aztán mit tol az a szegény királyfi a taligájában?
– Hát amit kért tőle a királylány. Lehullott csillagokat!
Nagyanyám rezzenéstelen, mosolytalan arccal figyelt, mégis láttam rajta, hogy kezdi nagyon érdekelni a történet. Folytattam.
– Tudod mami, én azt mondtam az én királyfimnak, akkor leszek az övé, ha összeszedi nekem a lehullott csillagokat, és eltolja hozzám a talicskáján. Akkor aztán majd elvehet feleségül. Fonok akkor neki is egy vesszőkoronát, búzavirággal.
Nagyanyám hümmögött egyet, majd csak ennyit mondott:
– Fura egy lány vagy hallod-e. Csak aztán fel ne törje a te királyfid talpát a sok kavics, mert látom annak sincs cipője!

A királyfi félúton járhatott a csillagokkal teli talicskával, amikor elmúlt a vihar. Nagyanyám elvette a tollat, meg a rajzot, és kihessegetett az udvarra játszani. Ahogy kiléptem a folyosóra, még hallottam, ahogy a nyikorgó ajtajú kredencbe tette a papírra vetett álmomat, és halkan mormogott valamit.
– Bolond lány. Sokat sír majd ha asszony lesz belőle.
A köténye zsebéből előhúzott egy vasalt zsebkendőt, megtörölte a hideg-kék szemeit, és a sparhelthez ment, hogy megkeverje a bablevest.

Írta: Ada