Tudom, hogy nem az én hibám és nem akarom szégyellni magamat! - fakadok ki a magam visszafogott modorában.
- Ne tegye!
- Akkor miért teszem?
- Mert ez még mindig a férfiak világa, hiába van egyenjogúság. Ha egy nő bemegy a rendőrségre, hogy megerőszakolták, először azt nézik meg, hogy milyen ruhában volt. Hogy biztos ő hívta fel magára a figyelmet. A pedofíliát elítélik a börtönökben, az a legaljasabb dolog. De a nemi erőszak elkövetőket nem. Inkább olyan machós dologként van elkönyvelve.
- Sosem tudtam megérteni és elfogadni azt, hogy ami a férfiaknak büszkeség, az a nőknek miért szégyen? Ha a férfinak sok nője volt, attól igazi férfi, de ha egy nőnek sok pasija volt, akkor az a világ legnagyobb cédája.
- Ne is fogadja ezt el! - biztat, hogy ezúttal helyesen gondolkozom.

***

Tegnap meséltem a barátnőmnek, hogy mennyire meglepődtem azon, hogy nem bízok anyámban.
- Ez nem nagy ügy, én sem a saját anyámban. Még az se mondtam el, neki, hogy megjött az első vérzésem. Még jó, hogy volt egy nővérem. És mit változtat az meg, ha beismered, hogy nem bízol benne?
Nem tudtam erre akkor a választ. Ma már tudom...
Ugyanis, ha akkor bíztam volna benne, és szóltam volna, akkor megváltozhatott volna az egész életem. Nem kellene még most is némán szenvednem, miközben apám éli világát. Nem kellett volna, apám mellett felnőnöm és az első adandó alkalommal elköltöznöm otthonról. Sok mindent nem kellett volna elviselnem... Megállíthattam volna... Ha bíztam volna anyámban, teljesen másképp alakult volna az életem. Már rég nem kellene félnem... Akkor elmondtam volna... és most nem hibáztatnám magamat, hogy miért nem szóltam, amíg még nem volt túl késő? Nem gondolnám azt, hogy az én hibám... Hogy mit változtat meg, hogy beismerem, hogy nem bízom benne? Ez az első lépés abban, hogy ne okoljam magamat apám bűnéért. Azt változtatja meg, hogy felmentem magamat az önvád alól, hogy passzív résztvevője, elszenvedője voltam ennek az egésznek. Hogy szó nélkül tűrök mint a mai napig. Mind a mai napig... És még mindig nem sírtam miatta... Egyetlen egyszer sem. Soha. De miért hagyom még mindig, hogy élje világát, miközben én némán szenvedek?

Alig foglalok helyett az ismerőssé vált karosszékben a pszichológusommal szemben, amikor furcsa, cincogásra és egyben csicsergésre is hasonlító hangok ütik meg a fülünket. Kérdőn néz rám:
- Ön is hallja?
- Igen.
Próbáljuk figyelmen kívül hagyni, de a hang megismétlődik. Újra és újra. Megint rám néz. Ez az azonosítatlan kis élőlény megzavarja a terápiámat.
- Mi lehet ez? - kérdi.
- Talán egér, vagy madár, nem vagyok benne biztos.
- Nem tücsök?
- Nem, annak más hangja van, és csak éjjel ciripel - válaszolom.
- Az igaz.
Próbáljuk folytatni a félbehagyott beszélgetést, de az ismeretlen lény minduntalan közbeszól.
- Nem bánja, ha megnézem? - érdeklődik.
- Nem - felelek nagylelkűen.