A pszichológusom feláll és az ablakhoz megy. Elhúzza a függönyt, de a régi kórház magas ablakának a résénél nem látszik semmi. A hang megismétlődik. A sarokban sincs semmi mozgás. Ekkor az ablaknál álló íróasztalra egy szórólapot tesz, majd feláll rá.
- Na, ha most valaki bejönne! Vajon mit gondolna magában? - teszi fel a kérdést az íróasztal tetején állva.
- Azt, hogy teszteli, hogyan viselkedem váratlan és szokatlan helyzetekben - vágom rá azonnal mosolyogva.

- Nagyon fáradt vagyok - mondja, miután visszaül a székbe - fél kettőkor feküdtem le tegnap hajnalban.
- Nem baj, majd átveszem az irányítást.
- Azt szeretné?
- Valójában nem - válaszolom - jobban szeretem, ha a férfi irányít. A férfi legyen férfi.
- Mondta, hogy volt nőgyógyásznál és sikerült valamit elintézni.
- Igen, kaptam gyógyszert, Norcolut-ot, ami meghozza a vérzésem, és az utánra fogamzásgátlót, Jangee-t...

***

A terapeután szerint segítene a saját nőiességemről alkotott képemen, ha rendszeresen megjönne a mensesem. Persze a PCOS miatt már négy éve nincs vérzésem.
- Ön hogy áll a nőiességével? - kérdezte múlt alkalommal.
- Azzal? Azzal sehogy - válaszoltam. - Akik kint a folyosón mászkálnak egészségügyisek, azok nők. Én nem vagyok az. Én lány vagyok.
- Hány évesnek gondolja önmagát?
- Olyan húsz körülinek.
- Az végül is nem baj, mert akkor a húsz körüliek energiájával is rendelkezik. A baj az, hogy nőnek nézték akkor, amikor még egyáltalán nem volt az. Nőként bántak önnel és ezzel sérült az önmagáról és a nőiességéről alkotott képe.

Mindig úgy gondoltam magamra, mint lányra. Asszonyként és anyaként még el tudnám magamat képzelni, de nőként nem. A nők felnőttek. Én nem vagyok nő. Nem vagyok felnőtt. Anya viszont nagyon szeretnék lenni... Anyának lenni... Azt hiszem kevés jobb dolog van ennél, mint amikor a kezedben tarthatod a gyermekedet. Anyának lenni, olyasmi, mint beteljesíteni a sorsodat, amire rendelt az ég. Amire mindig is vágytam. Rengeteg felelősség és rengeteg szeretet. Mindent feladni érte. Persze ésszerűen, mert nem akarom elkényeztetni. Elképzeltem már sokszor. Amikor megszületik és a karomban van. Amikor nagyobb és együtt játszunk, taníthatom. Amikor jön a kamaszkor... amikor kirepül, majd elhozza az unokáimat. Képzeletben mindig jó anya vagyok, és boldog.

Régebben sokat gondolkoztam rajta, hogy ha már anyunak nem, akkor legalább az öcsémnek mondjam-e el a titkomat? Aztán megtettem. Nem volt könnyű. De már régóta gondolkoztam rajta, látva, hogy milyen gyorsan nő a kislánya, hogy apámat fenyegessem-e meg, hogy eszébe ne jusson hogy hozzányúljon, vagy öcsémet figyelmeztessem-e? Végül Öcsinek mondtam el. Azt mondta, hogy jól tettem, hogy neki szóltam. És köztünk marad. Szerinte se szóljunk már anyunak. Skype-on beszéltük meg, nekem így könnyebb volt. Nem biztos, hogy ment volna, ha látom hogyan néz rám. Utána nagyon kimerült voltam. De úgy érzem, hogy ez most egy hatalmas lépés volt. És akkor, miután Öcsinek elmondtam a sötét titkaimat, egy héten belül újra megjött a vérzésem... Lehet összefüggés a kettő között? Lehetett ez rám ilyen nagy hatással vajon? Ilyen rövid idő alatt? Vajon ha elmondanám anyunak teljesen helyrejönnék?