Ezt sajnos még nem tesztelhetem le, de talán majd egyszer... "Mindennek rendelt ideje van" Ezt írja a Biblia is. Ennek már itt volt az ideje. Hogy elmondom-e valaha anyunak, az még nem biztos. De már semmire se vennék mérget előre. Egyelőre nem. Azóta Öcsivel is közelebb kerültünk, hogy jobban ismer. Sajnáltam azért, de nem várhattam tovább. Annál nehezebb lett volna, minél tovább húzom-halasztom. Már akkor is jobban voltam tőle kicsit, felszabadultabb lettem.
Szerintem igen, lehet köze hozzá, hogy megjött, hiszen kezdem feldolgozni a múltam, kezdek félelem nélkül szembenézni vele, ami nagyon sokat jelent, egy idő után én fogom uralni a vele kapcsolatos érzéseimet, és egyre jobb lesz. Nem tudom, hogy milyen hatással lenne rám, ha elmondanám édesanyámnak, de ezt érezni fogom, ha el kell mondanom, ha kikívánkozik belőlem...

***

- És megvizsgálta a nőgyógyász mielőtt felírta a gyógyszert?
- Nem - mondom, elhallgatva a saját kételyeimet is a dologgal kapcsolatban. .
- Neeem? Mindenféle labor nélkül egyszerűen csak felírt gyógyszert? - háborodik fel.
- Így van. De a PCOS nekem már diagnosztizálva van. És az utolsó laborjaim teljesen rendben voltak. Csupán a tesztoszteronom volt picit magasabb a határértéknél, de az összes többi rendben volt. Cisztát sem találtak CT, egyáltalán semmit.
- Mikori ez az eredmény?
- Olyan márciusi körülbelül.
- Ja ebben az évben? - kérdez rá. - Akkor már elmegy, azt hittem több éves. De azért megvizsgálhatta volna, mielőtt hormont ír fel.
- Szerintem is. Pedig nem is a pénzéhesnél voltam.
- Magam is úgy tapasztalom, hogy az orvosok többségét sajnos csak a pénz érdekli.
- Azelőtt a főorvosnál voltam és az ő érdeklődése abban a pillanatban szűnt meg irántam, amikor azt mondtam, hogy nem akarok laporoszkópiát.
- Valóban?
- Igen. Műtét egyenlő pénz - jelentem ki. - Egészen addig érdeklődést mutatott, de azután szemmel láthatóan szűnt meg az érdeklődése. Látványos volt.
- Borzasztó - mondja ő.
- Gondolkoztam a múltkori beszélgetésünkön. Sőt egész héten az foglalkoztatott leginkább.
- Melyik részére gondol? - kérdez rá.

- Emlékszik, hogy kérdezte, hogy mikor vallom már be végre magamnak, hogy nem bízom az anyámban?
- Igen.
- Én nem nem vallom be. Bennem egyszerűen fel sem merült, hogy nem bízom benne. Nem tudtam róla, mert sosem gondoltam rá. Pedig annyira logikus, mert ha bíznék benne elmondtam volna. Akár kiskoromban, akár később. Vagy most - teszem hozzá, és ő helyeslőn bólogat, majd megismétli a szavaimat:
- Vagy most - egyetértés pillanatnyi csendje tölti be a szobát.
- Azt hiszem már a kezdetekkor is baj lehetett a kötődéssel.
- Én soha nem kötődtem senkihez. Öcsi anyás volt, de én semmilyen. Anyu azt mondta, mikor kérdeztem, hogy miért nem ölelt meg soha, hogy nem hagytam. Kicsi koromban sem. Szerinte így születtem, hogy nem volt szükségem senkire.
Helytelenítően és érthetetlenül rázza meg a fejét.
- Kisbabaként sem hagytam - fűzöm hozzá. - Egy kisbaba mit tud tenni? A barátnőm öt hónapos kislányát dajkálom, azt teszek vele, amit akarok.