- Mi a végzettsége a szüleinek? - kérdezi.
- Úgy érti, hogy mi a végzettségük, vagy mit dolgoznak?
- Apám kőműves, de nem nagyon dolgozott a szakmájában, anyu meg eladó.
- Van érettségijük?
- Anyunak van.
- Azért érdekes, mert a kőművesekről nem feltétlen egy szeretetteljes ember jut eszembe. Egy boltos pedig, ha hazamegy a napi munka után, lehet, hogy elege van az emberekből. A saját gyerekéből is esetleg. Egyedül akar lenni.
Agyamban elraktározom az újabb információt, hogy később gondolkozzak még rajta, ahogy az ezelőtti terápiák során is.
- Anyu nagyon okos, az IQ szintje olyan különlegesen magas volt, amilyen csak az orvosoknak szokott lenni.
- Éppen az előbb beszéltük, hogy az orvosok milyenek - emlékeztet a beszélgetésünk kezdetére.
- Most pozitív értelemben gondolok az orvosokra, a jobbakra. Anyu még azt is tudja, hogy hány kilométer az Egyenlítő.
- Hát aztán? Semmit sem ér vele.
- Hiába magas a lexikális tudása, ha a gyakorlati életben nem. Hiába olyan okos, ha nem vett észre semmit velem kapcsolatban! - fakadok ki.
- Látja - ért egyet velem a pszichológusom.
- De akkor is... nekem biztos nem lesz olyan magas az IQ szintem, mint anyunak.
- Valami kis rivalizálást érzek ön és az édesanyja között. Lehetséges ez?
- Igen. Nagyon úgy néz ki - válaszolom.
A családban anyu az okos és öcsi volt az, aki jól tanult. Apám nem tanult jól, és én mivel arcra rá hasonlítok, a testvérem pedig anyura, így mindig butábbnak éreztem magamat. Főleg, amikor csináltam valami okos dolgot, és utána azt mondta anyu:
- Nahát, ezt régen senki ki nem nézte volna belőled!
Ezzel ki is jelentette, hogy mindenki kis ostobának nézett. Gyanítom még most is ez lehet a helyzet. Ám éppen ezért időnként el is szoktam játszani a butácskát. Nem baj az, ha nem mindenki ismeri az ember lányának igazi értékeit. Nem kell mindenki ismerjen. Azzal áltatom magam, hogy nem érdekes, hogy mit gondolnak mások, mert én tudom az igazat, pedig nagyon is számít.
- A kötődésre visszatérve - mondom - anyu azt mondta pár hónapja, hogy senkit sem szerettem egyvalakin kívül az összes kapcsolatomból. Azt az egyet, aki miatt összevesztem az apámmal tizenhét évesen. Szerinte a férjemet sem szerettem, és ezt mindenki látta. Azt mondta, csak férjhez akartam menni. Kérdeztem, hogy akkor miért nem állított meg, és azt mondta, hogy nem lehetett, mert nem hallgattam senkire. Szóval teljesen elbizonytalanított, és úgy éreztem, hogy tényleg üres vagyok, senkihez sem kötődöm és nincsenek mély érzéseim senki iránt.
- Ezzel kapcsolatban... - próbál közbevágni a terapeutám.
- Most nem, majd mindjárt! - hallgattatom el egy pillanat alatt és erre összemosolyogtunk. - Meséltem, hogy hogy költöztem el húsz éves koromban otthonról?
- Nem - válaszolja még mindig mosolyogva.
- Már vagy fél éve dolgoztam egy gyárban, amikor az egyik délutános műszakból hazaérve azt mondtam az ágyban fekvő szüleimnek, hogy holnap elköltözök. Másnap összepakoltam délelőtt, és az aznapi műszakba már az albérletből indultam.
- Meg sem akadályozták? Vagy mit szóltak?
- Semmit. Semmit sem csináltak. Apámmal leköltöztettem magamat.
- Egyáltalán semmit sem reagáltak??? - lepődik meg.
- Nem.