- Nem próbálták visszatartani?
- Nem - válaszolom, és nem is értem először, hogy min csodálkozik.
- Számomra ez hihetetlen, és azt sugallja, hogy valamiért nem is akarták visszatartani. Mintha megszabadultak volna egy tehertől.
- Lehet, hogy problémás voltam akkoriban - gondolkozom el - bár sosem drogoztam, sőt akkor már nem is dohányoztam, csak alkalomszerűen. Az igaz, hogy sokat fiúztam.
- Na de akkor is! - látom nem tud napirendre térni a dolog felett, hogy nem akartak marasztalni. - Volt valaha öngyilkossági szándéka? - vált témát hirtelen.
- Néha megfordult a fejemben, de aztán sajnáltam volna a macskámat.
- A macskáját? - vonja fel érdeklődve a szemöldökét.
- Ránéztem a macskámra, és tudtam, hogy senki nem gondoskodna róla úgy, mint én. Hát, nem hagyhattam magára. Ez körülbelül tizennyolc éves koromban volt. Volt egy fekete perzsám. Amikor elpusztult, mert elütötték, akkor elköltöztem otthonról. Már semmi sem kötött oda.

- Meg lehet valaha szabadulni az azonosulástól? - néztem hirtelen témát váltva a terapeutám szemébe az aznapi beszélgetés végén.
- Igen - mondja elkomolyodva. - Tudatosan. És persze tudattalanul is, hiszen az egész tudattalan. De a kettővel együtt sikerül. A rég eltemetett emlékek hirtelen felbukkanása a gyógyulási folyamatnak fontos része.
Biztatóan néz rám és én hinni szeretnék neki. Nem egyszerű és könnyű dolog elfelejteni egy ilyen traumát. Tudom, hogy mennyire tehetetlen voltam apám nemi közeledésével szemben. Nem tudtam elmenekülni, nem mertem sikoltani és nem mertem szólni - senkinek! Mindezek ellenére napról-napra, hónapról-hónapra és évről-évre úgy kellett tennem, mintha mi sem történt volna. Mintha az utálatom apám iránt csak a szokásos tinikori dackorszak lett volna. Az emlékeket, amiket nem akartam látni, és az érzéseket, amiket nem akartam érezni kitöröltem magamból. Ez volt a túlélésem egyetlen lehetősége. Kikapcsoltam és eltompítottam az érzéseimet. Emlékszem egy részére annak, ami történt, de a haragra, a fájdalomra és a szégyenérzésre nem. Ám képtelen vagyok eltemetve hagyni az emlékeket, amelyek az idő előrehaladtával újra és újra zombiként törnek elő. Tudom, hogy az ijesztő emlékek elfojtása szellemi energiát emészt fel és kibírhatatlan küzdelmet jelent, amelynek súlyos egészségügyi következményei is lehetnek. Az állandó fáradtságon kívül még viszonylag "olcsón" megúsztam az egészet. A PCOS-m is elvileg könnyen kezelhető, de az is lehet, hogy az azonosulásommal együtt az is megszűnne, ha végre elfogadnám, hogy nő vagyok. Igazi hamisítatlan nő, és nem egy védtelen kislány. Mindenesetre a nőgyógyász által felírt gyógyszert beszedtem és már harmadik napja meg is jött a mensesem. A terapeutám szerint ez hozzájárulhat, hogy igazán nőnek érezzem magam.
Ahogy egyre idősebb leszek, egyre kevésbé tudom elfojtani a múltat. Egy szappan illata, egy érintés, egy-egy érzés ijesztő képek és emlékek özönét ébreszti fel bennem. Vajon nem kellene egyszerűen még erőteljesebb erőfeszítéseket tenni a felejtés érdekében? Érdekes módon néha az ad enyhülést, ha felidézem a dolgokat. Ha egyszer sikerül felszínre törniük az emlékeimnek, elveszítik erejüket. Tudat alatt tartani őket sokkal fájdalmasabb és veszélyesebb, mint megszabadulni tőlük.
Ha már emlékszem képes lehetek bánkódni... képes leszek megsiratni azt a kislányt, aki voltam, és aki még mindig vagyok. Ha nem engedek természetes folyást fájdalmamnak, s tagadom a szörnyű élményeim valóságát, akkor palackba zárom a fájdalmam. Az ilyen elfojtás orvosi szakkifejezés szerint a traumát követő stresszhez — szinte érzelem nélküli és érzéketlen állapothoz vezethet. Ezt semmiképpen nem akarom. Pedig ezt tettem eddig is. Szeretnék végre valamikor egészséges érzelmi életet élni. Tudom, hogy ahogy az emlékek még jobban kezdenek visszatérni, újra átélem az erőszakot. Csak remélem, hogy még átmenetileg sem fejlődök vissza gyermeki állapotomba. Az emlékek időnként oly nyomasztóak, hogy úgy