érzem, beleőrülök. Folyton dühös vagyok, de most legalább világosan látom, hogy miért. Sokat segít, hogy tisztán látom magamat kívülről, tudom, hogy mi miért történik, mit miért érzek. Az emlékezés haragot és lehangoltságot vált ki belőlem. Nincs már kedvem úgy csinálni, mintha jól lennék, és kevés az erőm, hogy eltitkoljam mások elől, hogy valami nagyon nyomaszt. Arról nem is beszélve, hogy nem az érzéseim elfojtásába szeretném beleölni az energiáimat. Annyi mindent szeretnék csinálni, de egyszerűen nincs hozzá erőm. Mindig tudtam, hogy mélységes öngyűlölet és harag dúl bennem, csak nem, hogy miért. Szembe kell néznem a fájdalmas emlékeimmel és nem szabad engednem, hogy hatással legyenek rám. Persze elhatározni könnyebb, mint megtenni. Még nem tudom hogyan szabadulhatnék meg a bűntudattól és a szégyentől. A felgyógyulás egy másik fontos feltétele, hogy véget vessek az önvádnak. Még most is nehéz úgy vélekednem, hogy ártatlan vagyok. Nem értem, miért nem akadályoztam meg őt?
Az egész terápia olyan, mint egy fájdalmas gyökérkezelés a fogorvosnál. Csak ez máshogy fáj. Nem mondhatom, hogy nem visel meg, de a beszélgetések minden percét élvezem. Még akkor is, ha fáj. És bizony fáj. Ráeszmélni olyan tényekre, hogy például nem bízom a tulajdon édesanyámban... mert ha bíztam volna, bizony az egész életem máshogy alakulhatott volna. És akkor megint csak az önvád tör elő. Viszont kezdek jobban tudatában lenni saját nőiességemnek, és pozitívan megélni azt. Ez viszont tetszik. Élvezem, amikor a pszichológusom, mint férfi kinyitja előttem az ajtót, majd be is csukja utánam. Igyekszem a női szokásokat felvenni, és nem azonosulni apámmal. Próbálok nőiesedni.
Tudom, nagyon hosszú még az út a végéig, de bízom benne, hogy egyszer majd teljesen egészséges nőnek érezhetem magamat. Nőiességem teljes tudatában. Bízom magamban, hogy képes vagyok rá, és éppen ezért fog sikerülni. Én megtettem a kezdő lépéseket. Elindultam a gyógyulás útján...

Egyelőre vége, de lesz még folytatás...

Ui.: Remélem, hogy a cikksorozatom erőt és reményt ad a sorstársaimnak, és azt, hogy a történetem megírásával segíteni tudok más áldozatoknak! Ha már csak egy valakinek sikerült, akkor megérte leküzdenem a félelmeimet és megírni az igazságot. Harmincegy éves vagyok most, több mint húsz évet hallgattam. Sosem késő elkezdeni a terápiát egy kiváló szakemberrel. Csak nem szabad feladni! Soha!

Írta: Luca