újabb események régebbi események további események
07:31
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Együtt írt valóság 2010, Feleségek.hu antológia

Hazatérés

Valami véget ér, de minden vég egy kezdet is egyben.


Nevezzük Őt most Sz.-nek, ami azt tükrözi, hogy életem nagy Szerelme volt.

Amikor hazajöttem talán utolsó találkozónkról, kissé kivoltam. Úgy vert a szívem, hogy majdnem rosszul lettem. Illetve láttam már a sötét foltokat, meg dülöngéltem a szédüléstől, mintha a szívroham határán lennék. Olyan volt, mintha egy kalitkába zárt madár próbálna kitörni ketrece rácsai közül, amik a bordáim... Mintha a szívem felgyorsítva, két-három percben eldübörögte volna az utolsó pár taktust, az összes fennmaradó dobbanást, amit még Sz.-re szánt. Azóta űr van a lelkemben. Fura érzés. Mintha megkönnyebbültem volna, de mintha fájna is a nagy tűz hiánya.

Egész végig az én tüzem volt. Annyira siralmasnak és értelmetlennek láttam az életem, hogy szükségem volt valamire, ami hevít belülről, és "életben tart". Ezért nem bírtam elengedni. Az Sz. iránt érzettekbe kapaszkodtam, hogy a fejem a víz felett tartsam, és ne érezzem úgy, hogy végképp semmi értelme az életemnek, és csak egy arzén-injekció hozna feloldozást. De ez most eltűnt. Nem tudom, hogy fogom megoldani nélküle. Fura ez az űr, ez a hirtelen jött józanság. Nem hazudhatok magamnak tovább.

Nem, nem volt hazugság a szerelmem, de már rég túl lehettem volna rajta, ha hagyom. Ha merem hagyni elmúlni. De az elmúlt siralmas egy évemben annyira szükségem volt erre az éltető lángolásra! Meg amúgy is! Mi értelme a sivár életnek tűz nélkül??

És nem, nem igaz, hogy egész végig csak az én tüzem volt, mert az elején valóban őt szerettem, tisztán és egészen, és csak a végére maradt valamiféle ott ragadt célpontként, amin csiholhattam saját belső tüzemet. És a végén is szerettem, csak nem jöttem rá, hogy már nincsen semmi értelme.

Ma belenéztem a szemeibe, persze egy kicsit elidőztem oly sokszor álmodott szép arcán, de a tekintetében már nem láttam azt az észveszejtő, csodálatos, sugárzó végtelenséget! Mintha valami lezárult volna. Hiányzott az a végtelenség, olyan jó lett volna, ha maradt volna valami abból a tűzből bennem! De sajna (vagy talán inkább szerencsére?) az igazságérzetem mindig is erősebb volt és lesz, mint a bú-feledtető mámor, szenvedély iránti olthatatlan késztetésem. Az igazság hideg vizet öntött a lángokra; mintha egy forró, alkohol-és drog-gőzös, fülledt helyiségből hirtelen kirántanának a kijózanító, hűvös éjszaka friss levegőjére. Olyan fájdalmasan józan vagyok! És ez olyan rossz érzés! De mintha könnyebb is lenne, csak kell még valami az űr helyére. Nem valaki más, egy másik férfi. Többé nem. Hanem önmagam.

És mi volt ez a kijózanító igazság? Az, hogy nem tartozik hozzám, és soha nem is fog, és ha szerelmet vallott volna nekem, és azt mondta volna, hogy házasodjunk össze, és csináljunk gyerekeket, és menjek el vele a világ másik felére, egy röpke pillanatra elöntött volna a gyönyörűség, de még mielőtt elolvadtam volna, rádöbbentem volna, hogy mit kell válaszolnom: Haza kell mennem, mert a férjem vár rám. Otthon. Mert ő az igazi Otthon.

A kijózanító igazság az, hogy a kísérlet megbukott! Végigment, egyértelmű választ hozott, és lezárult! Az a hihetetlenül rég kezdett kísérlet, ami választ keresett arra a kérdésre, hogy lehet-e, nem második, hanem "másfeledik"? Állandó "másfeledik" hely a szívemben?

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: