Esetleg társcsere??? Tudom, ez régi téma; már egy éve is ezen töprengtem, és rájöttem, hogy nem működik; de akkor még nem tudtam, amit most tudok, vagy nem kötöttem össze az aktuális helyzettel. Vagyis, hogy nem elég TUDNI valamit; amíg az ember nem ÉRZI, addig az érzelmek változatlanok maradnak. És az ember szeret, akkor is, ha nincsen semmi értelme. Hiába TUDTAM az eszemmel, hogy ez a másfeledik dolog kudarcba fulladt, a szívem nem bírta követni, egészen addig, amíg nem ÉREZTEM mélyen a lelkemben, hogy mennyire nem hozzám tartozik! Hogy egy akkora szakadék van köztünk, aminek áthidalásához ezer év sem lenne elég, és akárhányszor születhetne újjá, a helyzet nem változna meg soha! Hogy számomra SOHASEM lesz ő partner, mert soha nem fog tudni megérteni engem, soha nem tud eljutni a lelkemig, soha nem lehet méltó társam és egyenrangú partnerem. Soha nem lesz annyira összehangolva velem, mint amennyire elemi és természetes módon a Férjem igen.

Ültünk a kávézóban, néztem Sz. arcát és "vak" szemeit, és olyan volt, mintha százezer kilométer távolságban lenne, és ez SOHA nem tudna megváltozni. Fura, hogy ez nem fájt, inkább kijózanított, mintha egy hűvös szellő elfújta volna a szenvedélyt, aminek már nincs többé értelme. És elemi módon belém mart Férjem hiánya! Hiába találkozunk nap mint nap, annyira "nem vagyunk együtt" lelkileg, annyira a saját kis világunkat éljük, hogy nem is foglalkozunk egymással...! Aztán nem sokkal később elbúcsúzkodtunk Sz.-el; na azért nem én kezdeményeztem a búcsúzkodást, csak néztem ki a fejemből üresen, és nem tudtam miről beszélni. Aztán hazaértem, vártam, hogy elmúljon a rosszullét, a szívem folyamatos, perceken át tartó félreverése és ritmuszavara, és hogy a szívemben-lelkemben valami végérvényesen átrendeződjön - talán fel sem tudom fogni, mennyi érzelmi teher zárult le akkor. Befeküdtem drága Férjem ágyába, az arcomig húztam a takaróját, szagoltam a kispárnáját, és legközelebb arra ébredtem, hogy az ágy szélén ül, és mosolyogva megkérdi: „mi újság?” És mondta a becenevemet, ahogyan csak ő hív. Olyan volt átölelni, mintha ezer éve nem öleltem volna.

Most próbálok megbarátkozni ezzel az űrrel; nem számítottam rá, hogy ilyen tátongó üresség lesz; fura érzés, no meg váratlanul is jött. Nem tudom, mi lesz; talán megpróbálok az életemben örömet keresni, és valahogy kitartani, amíg a dolgok jobbra fordulnak. Mert minden pótszer csak saját elfedett belső énem hiányát igyekszik eltakarni szemeim elől, ami pedig nagyon nehéz; nagyon nehéz hazudnom magamnak; az egyetlen esélyes öncsaló módszerem - egyik, talán legnagyobb szerelmem iránti lángolás - is ki van lőve. Pedig ez lett volna a legesélyesebb, legerősebb öncsalási módszer. Bakker, hogy az igazság iránti rendíthetetlen hűségem még ezt is elvette tőlem...! De talán nem véletlen ez most. Talán bírni fogom most már magamban, magammal, és megpróbálom a sivár és kilátástalan életemben megkeresni azokat az apró örömöket, amikért mégiscsak érdemes élni!

És ha csak egy pár embernek segítek a tanácsadással, a munkámmal, akkor már, talán, megérte. Mellesleg erről beszélgettünk Sz.-el is a kávézóban. Meg a kagylós példázatról, ami váratlanul eszembe jutott; furcsa, hogy képes voltam ennyire összeszedetten gondolkodni. Kicsit olyan volt, mint egy távoli barát; és meghallgattam, amit mond, mert bár nem ismer igazán, és soha nem is fog, megfelelő "üzeneteket" azért foghat az éterben, és átadhat nekem. Talán ez egy barát dolga. És már nem az édes szája mozgását figyeltem, hanem meghallottam, amit mond. Hihetetlen, nem? Mivé lett a világ...!

Most, azt hiszem, elindulok. Megyek, megkeresem az életem! És igyekszem megfogadni a régi jó kagylós példázat értelmét; biztos ismeritek, de azért leírom: a kislány és a kisfiú sétálnak a tengerparton, ahol a víz sok száz- sok ezer élő kagylót a partra vetett, amik pusztulásra vannak ítélve. A lány elkezdi visszadobálni őket, mire a fiú: mit számít,