A fiatal hadnagy megtorpant, és a halántékát simogatta.
– No, jó – mondta beletörődően –, de csak most az egyszer, mert ez nekünk is, neki is nagyon veszélyes. Jól tudod, hogy érted nekimennék a világnak. Aláírom, a fickó megérdemli, hogy megköszönjük, amit tett. Ennél többről viszont szó sem lehet, kifejezzük felé a hálánkat, de ezzel a dolgot lezártnak tekintjük!
– Természetesen – mondta boldogan az asszony, aztán a nyakába ugrott.

Dávid rettentő zavarban érezte magát, különösön, amikor Anett daliás párjával találkozott. Azt sem tudta, hová nézzen, miközben a legszívesebben egyfolytában csak az asszonyt bámulta volna. A különleges alkalomra természetesen nem tette fel a csillagot; ezen a napon annak az embernek szeretett volna látszani, aki az elnyomó törvények előtt volt: átlagosnak, és hétköznapinak, akit nem néznek meg az utcán.
A nő ragyogott, betöltötte a teret, ami Dávidot feszengésre késztette. Anett ura ellenséges vonalak tábornokaként ült az asztal túloldalán, és szúrós pillantásokat vetett. A fogások finomak voltak, és ízletesek, a girhes vendég nem is emlékezett rá, mikor evett ilyesmit utoljára. Minden falatot gondosan megrágott, de még a mennyei aromák sem kelhettek versenyre a háziasszony bizsergető kisugárzásával. Dávid a desszertből már épphogy csak csipegetett.
– Megkínálhatom egy szivarral? – invitálta az erkély felé a katonatiszt. – Jöjjön!
Gábor talpas poharakba ujjnyi konyakot töltött, azt kortyolgatták a balkonon füstölve. Dávid még soha életében nem szivarozott. Egészen addig köhögési roham rázta, míg a vendéglátója fel nem világosította, hogy a Havannát nem szokás letüdőzni. A konyak égette, mint a tűz, de nem mutatta; némán hallgatott, miközben a hadnagy a tárgyra tért.
– Szeretném, ha tisztában lenne vele, mennyire hálás vagyok magának, de mind a ketten tudjuk, miféle időket élünk – magyarázta a férfi. – Éppen ezért nem szeretném, ha még egyszer idejönne!
Vastag pénzköteget húzott elő a mellényzsebéből, és a vendége felé nyújtotta. Dávid hűvösen nézte a százpengősöket.
– Köszönöm. – Udvariasan letette a konyakos poharat az erkélyre költöztetett virágállványok egyikére, aztán elhárító mozdulatot tett. – Sajnos nem fogadhatom el, de természetesen nem fogok többé visszaélni a vendégszeretetükkel. Azt hiszem, jobb is lesz, ha most elmegyek.
– Kérem – mondta sértődötten Gábor.
Dávid a mélybe dobta a félig szívott szivart, aztán magára hagyta a délceg katonát, és elindult az előszobába, hogy kopott kabátját magára öltse.
– De hát, hová megy ilyen hamar? – értetlenkedett az asszony. – Szerettem volna még megkínálni egy kis kávéval!
– Az ura már megkínált konyakkal, és szivarral – közölte elsötétült arccal Dávid. – Meg egy nagy köteg bankóval, hogy soha többé ne kelljen látnia.
Anett összerándult, mintha arcul csapták volna.
– Kérem, ne menjen még! – fogta könyörgőre.
– Isten áldja – mondta csendesen a férfi –, örülök, hogy a szolgálatára lehettem!
Aztán kilépett az ajtón, és hátra sem nézve a dermedten álló asszonyra, elindult a sötéten ásító lépcsőház felé.

Anett nem volt hajlandó elárulni, hogyan derítette ki a címét, amikor másnap kora délelőtt megjelent, hogy bocsánatot kérjen a férje viselkedése miatt. Dávid nem hitt a szemének; arra számított, fekete ruhás gestapósok várják az ajtó előtt. Valóságos csodának látta az asszony felbukkanását, mintha hirtelen egy földre szállt istennő manifesztálódott volna az otthona előtt.