A férfi hitetlenkedve bámult, mert a nő ajándékot is hozott: ennivalót, néhány tábla csokit, egy karton cigarettát, amik a feketepiacon valóságos vagyonba kerültek. Eleinte csak beszélgettek, egyre jobban megismerkedtek egymással. Anettben a hála lassanként valami magasabb rendű érzéssé nőtt, miközben a látogatásai is mindinkább gyakorivá váltak. Már egy hónapja is megvolt, hogy titkon találkozgattak, amikor egy napon éjszakára is ott maradt. Bevallotta, a férje annyira megneheztelt rá Dávid meghívása miatt, hogy az ügyet folyton szóba hozza, és az ilyen alkalmakkor képes a nyílt utcán is jelenetet rendezni. Aznap is összevesztek, és az ura végül haraggal a szívében utazott a szentendrei laktanyába, amikor sürgős parancsot kapott, míg ő kétségek közt őrlődve a lakásban, magára maradt.
A zokogó Anett bort is hozott magával, és miután megitták, az ágyon kötöttek ki. Az asszony vad szenvedéllyel ölelte, és az erkölcsi kételyek a férfiban is gyorsan semmivé foszlottak. A szenvedély áradása elsodorta őket, és bár Dávid először volt nővel, nem érzett gátlásokat; minden olyan könnyen, és szinte természetesen ment. Mintha ennek így kellett volna történnie, és ez lenne számára a végső ajándék, mielőtt a halálba megy.
Anett őszintén beszélt vele az életéről, és ő megértette, hogy sosem fogja a férjét elhagyni. A nő gyerekként mindent megkapott, aztán a szülei nagy korában is gondoskodtak róla, hogy olyan párt találjanak neki, aki ugyanúgy tudja a megfelelő jólétet biztosítani. Hernádi Gábor jó férj volt, és jó katona, ám beleroppant volna, ha a neje elhagyja. Csak legalább gyerekük lett volna…
Mindemellett Anett a lelke mélyén már akkor tudott a kettőjük közti vonzásról, amikor először találkozott megmentőjével; ahogyan Dávid, úgy ő is tisztában volt vele. A férfi mesélt a szerelmének a látomásairól, arról, hogy biztosan tudja, egy fogolytábor kerítése mögött fog meghalni, és hogy az asszony az életét is a vízióinak köszönheti. Anett kételkedett mindebben, és azt követelte, nyomban szökjön nyugatra, ő majd segít neki. A nő nem hitt a látomásokban, csak azt tudta, mennyire szereti. Lázasan hajtogatta, hogy a meneküléséért bármit kockára tenne.
Dávid azt mondta, gondolkodik rajta, de fel sem merült benne, hogy megtegye. Mi értelme lett volna álmai asszonya nélkül egy idegen országban élni? Az utolsó közös napjukon veszekedést provokált, és megtiltotta Anettnek, hogy még egyszer felkeresse a lakásán. Nehezére esett, de meg kellett tennie – előző éjjel fekete ruhás gestapósokról álmodott, akik rátörtek, aztán elhurcolták, mint valami állatot.
A nő zokogva elviharzott, ő pedig magába roskadtan ült, és csak nézett a semmibe.
Másnap reggel jöttek érte.

A tábor pontosan olyan volt, amilyennek a vízióiban látta: szürke drótkerítések, és gyötrődő, legyengült emberek vették körül. A fejadagok nem táplálták a sorvadó testeket, a munka viszont kemény és elviselhetetlen volt. Naponta haltak meg végkimerülésben az emberek, de a transzportok folyamatosan érkeztek újabb foglyokkal. Dávid a nélkülözések ellenére sem veszítette el a képességit, még mindig szinte teljes bizonyossággal meg tudta érezni, ki fogja túlélni a megpróbáltatásokat, és ki lesz az, aki sosem jut haza. Időnként hazudott is, hogy megkönnyítse néhányuknak a hátra maradt időt, de a legtöbbször az igazat mondta. Sokan csodát vártak tőle, de semmit sem tehetett értük, ahogyan önmagáért sem.
Élete utolsó napján egyszer csak összeesett a sárban, és nem tudott többé felállni. Az egyik börtönőr odajött hozzá, és rugdosni kezdte, de még csak nem is érezte. Lelke eltávolodott a testétől, és utoljára, még látomása támadt, ami az elmúlás pillanatában is mosolyra késztette.
Megértette, nem tűnik el nyom nélkül a világból, oka volt, hogy Anettet megmentette, mert így hagyhat maga után egy mementót. A szülőszobán látta a nőt, akinek terméketlen férjet, és halálra gázolást ígért a Sors, mégis egy gyermekkel vajúdott – az ő fiával.