tripla rittberger és az ír stepptánc átmenetébe dermedten vigyorog, a nagyobbnak meg a kocsiba dobok egy cserélhető szemfogú, nappal foszforeszkáló Edward-babát. Már csak a nejem ajándéka hibádzik, akit parfümmel és némi desszerttel szándékozok meglepni.
Ezzel se akad gondom, utca hosszan sorakoznak előttem az illatszerek garmadái, melyekhez annyit értek, mint nyugdíjas karmester a modern slágerekhez. Végül találomra behajigálok négyet-ötöt a kocsiba, meg valami bonbont, aztán gyorsan a kijárat felé lódulok a nyüzsgésben, mielőtt az örvény beszippantana.
Pechemre utam épp az elátkozott szivarvágó felé vezet, amelynek látványától a halántékomon egy ér lüktetni kezd.
„Nem, Tivadar!” – mondom feddőleg, mert így szólítom magam, amikor elégedetlen vagyok a hozzáállásommal. – „Nem veszed meg azt a masinát! Ki nem állhatod Gerzson bácsit!”
Áruló jobb kezem azonban önálló életre kel, és berakja a parfümök mellé a gépezetet. Hirtelen elfog a pánik, ha nem jutok időben a pénztárhoz, végem, felvásárlom hitelre a fél boltot, mielőtt visszanyerném az önuralmamat!
Gyorsítok a tempón, de a tömeg árhullámmá dagad. Kétségbeesetten gyötrődéssel több rúd téliszalámit gyömöszölök a bevásárlókocsiba, és márkás italokat, amiket akkor sem engedhetnék meg magamnak, ha állásban lennék.
„Ne...” – nyöszörgi bennem egy vékonyka hang. – „Ezt nem szabad!”
Persze jól tudom, milyen helytelen, amit teszek, de közben reszkető térddel néhány laptopot, és egy síkképernyős tévét pakolok eddigi zsákmányaim mellé az orvul elém kerülő műszaki osztályon. Aztán beesik fél tucat mp3 lejátszó meg egy fényorgona is.
Ekkor már őrült tüzek égnek szememben, és maratoni futóként zihálok.
A fogyasztói társadalom és az emberiség ellen összeesküvést szövő galád pénzintézetek áldozata vagyok. Tudatomban egész kórus tiltakozik, mégis megveszekedetten vásárolok. A lejtőn nincs megállás, habzó szájjal tobzódok, értelmetlen, totál felesleges luxuscikkek fogságában vergődöm. Tébolyultan a kocsiba pakolok minden kezem ügyébe akadó dolgot a pénztár felé vezető vesszőfutás során; ügyet sem vetek rá, hogy eladósítom magam életem végéig.
Egyszer van egy évben karácsony, 2012-ben amúgy is eljön a világvége, juhé!
Arcomon veríték csorog, véremben adrenalin pezseg.
A biztonsági őrök gyanakodva figyelnek, nem vagyok-e öngyilkos merénylő, aki robbanóanyagot rejteget a Himalája nagyságú halom alatt. A ruhásszekrény méretű fazonoknak sejtelmük sincs róla, hogy a kezemben reszkető hitelkártya a valódi időzített bomba, amellyel éppen levegőbe készülök repíteni maradék egzisztenciámat. A pénztáros, mintha érezné, hogy a végzet karmai közé keveredtem, sunyi mosollyal rántja keresztül a felé nyújtott plasztik lapot a leolvasón.
A kódot véletlenül se tévesztem el, de reménykedem, hátha a bank kétségbe vonja a hitelképességemet.
Aztán az utolsó fénysugár is kialszik, egy távoli központban engedélyezik a vásárlást.
Teherautót rendelek a pláza elé, és a fuvaros közreműködésével pakolni kezdem a raktérbe szerzeményeimet. A kezembe akadó műanyag Jézus kínaiul fohászokat kántál, miközben keresztje égő csipkebokorként izzik. A hűvös levegő lassacskán kijózanít. Felhajítom a Messiást is a raktérben várakozó kupac tetejére, aztán csüggedten megadom a sofőrnek otthonom címét.
Megtörten indulok haza; én meg az a néhány apróság, amit karácsonya vettem.

http://www.youtube.com/watch?v=BK-Al6l5aZQ&feature=related

Írta: Maggoth