Anna meddőnek tűnő erőfeszítéseket tett, hogy legalább a barátságukat fenntartsa, ezért tovább leveleztek egymással. Amikor a férfi a tőle érkező sorokat olvasta, mindig felvillant benne ajkának tüze, és az elvesztésével járó fájdalom, mégsem volt ereje felbontatlanul kidobni az üzeneteket.
Időközben Anna sokat fejlődött, egyre szebben írt, érezhetően utat tört a tehetsége. Amikor elküldte hozzá javításra azt a novellát, amelyet a pályázatra írt, Gábort lenyűgözte a műve. Szerelme mondatai a szívét marcangolták. A férfi idejét sem tudta, mikor olvasott utoljára ilyen szépet. Anna egy régi családi tragédiát vetett papírra, annyira hitelesen, hogy az ember beleborzongott. Nem sok javítanivaló akadt rajta, és szinte biztosnak látszott, hogy az elsők közé kerül.
Gábort erre a gondolatra indulat fogta el, maga sem értette, miért. Aztán ráébredt, a fődíj segítene, hogy visszakaphassa a lányt. Tanácstalanul forgatta az ötletet, és alaposan megszemlélte minden irányból.
„Ha győzök, nagy összeget nyerhetek, ami visszaadná elveszett méltóságomat, és az adósságok rendezésében is segítene” – villant az agyába.
Kedvét szegte azonban a tény, hogy már a kezében tartotta a vélhetően győztes művet. Ösztönei azt súgták, Anna fog nyerni, hacsak nem ír az övénél is különb novellát – ez viszont lehetetlennek tetszett.
Gábor epésen felkacagott a gépbe fűzött papírlapot bámulva. A Sors fintorának tartotta, hogy épp azt az embert kell túlszárnyalnia, akit a legjobban szeret.
„Ilyen is csak ágról szakadt írókkal, és koplalástól fénylő szemű regényhősökkel eshet meg” – állapította meg némi iróniával.
„Romantikus ostobaság” – tette hozzá lekicsinylően. – „Megküzdök álmaim asszonyával, hogy méltóvá váljak hozzá.”
Ennek ellenére tudta, képtelen lenne a tükörbe nézni, ha meg sem próbálná.
Anna a lelkiismeret gyötrődéséről írt, múltbéli bűnök árnyáról, és halálról. Neki nem maradt más, mint a szenvedély hatalma, a másik ember iránti sóvárgás szavakba foglalása. Pontosan maga sem tudta, mikor fogott hozzá, de ujjai észrevétlenül kopogni kezdtek a billentyűkön. Az egyik pillanatban csak ült maga elé bámulva, bodor cigarettafüstöt eregetve, a következő másodpercben már írt, mint akit megszálltak.
Képzeletében szerelme gyönyörű fekete haját látta maga előtt, a szája szegletében bujkáló mosolyt, amely beragyogta a szoba sötét sarkait. Káprázó szemmel idézte fel hajlékony kecsességét, törékeny mozdulatait.
A készülő történet két íróról szólt; egy férfiról és egy nőről, akik egymással versengenek a szerelem, és az irodalom színpadán. A férfinak le kell győznie a nőt, hogy visszanyerhesse azt, ami kettőjük közt elveszett. Eközben önmagán is felülkerekedve próbál olyan művet alkotni, amely mindenki másét háttérbe szorítja. Saját életéről írt, ugyanakkor azt a helyzetet is átérezte, amelyben Mikszáth intett a feleségének istenhozzádot. Főhőse élete és pályafutása összekeveredett a lapokon a nagy íróéval. Láthatatlan párhuzamokat szőtt karaktere sorsába, aki kímélni akarta imádottját a szenvedéstől.
A történet egyre erősödött, terebélyesedett. Lelke csatornáiból megeredtek, majd hömpölygő folyóvá duzzadtak a keserű gondolatok. Észre sem vette, hogy lement a nap, ahogy azt sem látta, amikor felkelt. Ha nagyon szédült, ivott egy korty bort vagy egy kis kávét, és szívta a cigarettákat számolatlanul. Megfájdult a feje és a gyomra, de nem törődött vele. Elragadta az alkotás heve, amely minduntalan kitört rajta, amikor formába öntötte elképzeléseit. Ilyenkor megszűnt számára a külvilág, csak a saját belső hangjára figyelt. Olyanná vált, mint egy sérült madár: meg sem mozdult, lélekben mégis együtt szárnyalt a széllel.
Mire az utolsó bekezdéshez ért, nagyon elfáradt. Alig tudott a rozzant széken ülni,