végtagjai elgémberedtek, ám fantáziája ismét meglódult. Képzeletben a díjkiosztó gálán találta magát, ahol jól öltözött tömeg gyülekezett.
Főhőse – vagyis, hát ő maga – a nézőtér szélén foglalt helyet, tekintete mindegyre Annáét kereste. Végre megtalálta, és pillantásuk, ahogy szeretők kezének összekulcsolt ujjai, egy végtelennek tűnő pillanatra eltéphetetlenül egybeforrt. A színpadon zajlottak az események. A műsor ment a maga útján, de ők csak nézték egymást, tudomást sem véve a zsűri elnökéről, aki a győztesek nevének felolvasásához ért.
Az írót egy teherautó dübörgése rántotta vissza a valóságba, ahogy elrobogott a ház előtt.
„Talán megpróbálhatnám a boldog befejezést...” – döbbent rá Gábor.
Habozni kezdett. Egyszerű megoldás lett volna vidám véget kanyarítani, de elbizonytalanodott, vajon tetszene-e a zsűrinek. Nem beszélve arról, milyen elbizakodottnak tartanák, ha a történetében kikiáltaná magát a verseny győztesének. Gondolatai vadul zakatoltak, düh kerítette hatalmába, hogy pont a célegyenesben akadt el.
„Hogyan szőjem úgy a fonalat, hogy a bírák is elégedettek legyenek, és a történet se váljon sablonossá?” – kérdezte magától.
Aztán persze rájött, az a legjobb befejezés, ha nincs befejezés, és bizonytalanságban hagyja a kíváncsiakat, a képzeletükre bízva a megoldást. Elmosolyodott, és fejét az asztalra hajtva, fél kézzel leírta az utolsó mondatokat. Szeme ismét lecsukódott.

A tágas könyvtárterem nyüzsgött a jól öltözött férfiaktól, és nőktől. Gábor próbálta leplezni rémületét, de zavarba jött, mint mindig, ha tömegben találta magát. A legjobb ruháját viselte, de úgy érzete magát, mint a vidéki szegény rokon. Miközben helyet foglalt a hátsó sorok egyikének szélén, tekintete vadul kutatta Anna alakját, de sehol sem sikerült felfedeznie. Nyugtalanul izgett-mozgott, a körülötte hullámzó hangzavar tompa duruzsolássá csendesült. Nem tudta mire vélni, hogy sehol nem találja szíve királynőjét.
A pódiumon egymást követték az átadó eseményei, de ő semmit sem érzékelt belőlük.
Kétségbeesés mardosta a szívét. Hol van Anna?! Lehet, hogy végül nem nevezett be az írással? Mindig olyan bizonytalan volt magában, egy percig sem akarta hinni, hogy akár a győzelemre is esélye lehet. Pedig mennyit győzködte a tehetségéről! A férfi azzal próbálta vigasztalni magát, hogy talán csak késik, de lelkén egyre inkább eluralkodott a vigasztalanság.
Hirtelen kinyílt az egyik oldalajtó, és belépett rajta, Ő.
Gábor felpattant, miközben meglódult a terem a szeme előtt. A nő egy férfi mellett érkezett, aki vonzó volt és jól öltözött. Sugárzott róla a gazdagság és az önelégültség.
A bemondó épp a győztesek nevét kezdte el sorolni. Az első helyezetthez érve hatásszünetet tartott:
– És végül következzék az első helyezett, aki nem más, mint…
Gábor csak a férfit bámulta Anna oldalán.
A nő kísérője ő maga volt; egészségtől ragyogva, jóllakottan, és elégedetten.
„Tébolyult káprázat!” - hebegte felindultan.
Nem nincstelen senkiként állt szíve hölgye mellett, hanem a sikeres emberek magabiztos fölényével, mintha egy másik életből, és egy másik világból jött volna. Az elgyötört író érezte, hogy kifogy a levegőből, mind jobban fojtogatja valami. Valósága jóvátehetetlenül felbillent, aztán, mint a kártyavár, összeomlott.
– …az első helyezett, aki nem más, mint Szilvási Gábor!
Az író a padlón fekve tért magához, görcsbe szorult ujjai a parketta sötét repedéseiben próbáltak megkapaszkodni. Tagjait leírhatatlan fájdalom járta át. Elkerekedő szemmel nézte, ahogy a szoba sarkából felé kúszik a sötétség. Az írógépbe fűzött fehér papír vakon