vagyok. Miután annak a boszorkánynak nem sikerült megmérgeznie, kemény küzdelmet vívtunk, ám a végén ő hagyta itt a fogát. Akkor eszeltem ki, hogy a neve alatt folytatom az életem. Mindenki azt hitte, Agatha az eltűnése előtt írta az Ackroyd-gyilkosságot, ami valójában az én művem. Elértem a világhírt, ám nem tudtam hitelesen játszani, ezért kitaláltam az amnéziát, és a többi hazugságot. Később használtam a karaktereit, de az ötletek a sajátjaim voltak. Sokaktól hallottam Agatha titkos naplójának létezéséről, de fogalmam sem volt, hol van. Nem hittem volna, hogy egyszer majd a saját unokaöcsém fedi fel a titkát.
– A család nem kereste Mabelt – vallotta meg a férfi. – Habókos aggszűznek tartották, akit elvitt az ördög. Egyedül nekem ütött szöget a fejembe a nagy írónővel való hasonlósága, és hogy pontosan ugyanakkor veszett nyoma szegénynek, mint Dame Agathának. Bosszút akartam állni, eszembe sem jutott, hogy a kiszemelt áldozat is győzhetett. Az élet a detektívregényeket is túlszárnyalja.
Az idős hölgy az újságíró felé nyújtotta a kezét.
– Menjünk – javasolta –, és inkább a hotelben folytassuk a társalgást!
Jenkins belekarolt, és elindultak. A koros asszony hirtelen mozdulattal unokaöccse karjába döfte a fecskendőt, amely addig a kabátja zsebében lapult. Az idegméreg azonnal hatott. Mabel a megfelelő helyen sújtott le, a legmélyebb tó mellett, amelynek partján nehezéket, és néhány lábnyi láncot rejtett el. A fiatal férfit a mélység hamar elnyelte.
Az idős hölgy elmosolyodott. Regényei többségében közeli rokonok a legnagyobb hidegvérrel végeztek egymással, ez az apróság úgy látszik, elkerülte Jenkins figyelmét.
„A titkok jobb, ha titkok maradnak” – gondolta hűvösen, aztán öregesen lassú léptekkel visszaindult a szálloda felé.

Írta: Maggoth