Együtt írt valóság 2010, Feleségek.hu antológia
legcsodálatosabb Nő, s meg vagyok róla győződve, hogy mindenkinek Ő kell. Most meg már, hogy másra is nyitott, már semmi esélyem nála. Volt, hogy bántottam is emiatt. Na, nem mindennap, de sajnos volt rá példa. Nem tudtam uralkodni magamon... sajnálom...
- Mesélj még, aztán én is mesélek. Ígérem - válaszolta a kis hercegnő
- Megsértettem a magánszféráját, többször is. Ami nekem természetes volt, mert ha szeret engem, akkor ne legyenek titkai. Pont erről szól egy szerelem, nem igaz?
- Nem egészen, de folytasd!
- Szóval, sokszor bántottam, megaláztam lelkileg, a lelkivilágát tönkretettem, s még fizikálisan is bántalmaztam néha. Erre ő kiszeretett belőlem, eltávolodott, s közölte velem, hogy ő már más valakit keres, de ezt sem a szemembe mondta, hanem nekem kellett rájönnöm.
- És mit tettél eztán?
- Bocsánatot kértem százszor, ezerszer, elhalmoztam szebbnél szebb versekkel, de nem hatottam meg. Már nem tudott újra szeretni, s új esélyt adni. És most úgy gondoltam, elmegyek valahová messzire, úgysincs senkim, nem tartozom senkihez. Aztán csak lesz valami.
- Nézd, ez a bocsánatkérés furcsa dolog. Mert megbocsájtani meg lehet, de felejteni sosem. Aki bölcs, persze, felülemelkedik ezen, s ha valóban szeretne, adhatott volna esélyt. Sok-sok évvel ezelőtt jött a Földre valaki, könyvet is írt róla egy jó ember, kis hercegnek nevezte el ez a valaki. Majd megírta a könyvet, ami igaz volt, de az emberek nem hitték el, azt hitték, hogy mese. Elismerték, hogy nagyon jó írás, de csak a képzelet szüleménye. Hát tudd meg, nem az volt. A Kis Herceg az én nagy szerelmem volt, s az mind a mai napig. S egy nagy veszekedés után elhagyott, akkor jött a Földre. Itt volt egy évig. Nagyon hiányzott nekem. Megtapasztalta, hogy milyenek az emberek, s visszajött hozzám. Azt mondta, hogy megbocsájt nekem, ad lehetőséget, hogy szeressem, mert itt volt a Földön, s rájött arra, hogy mi igazán szerettük egymást. De ez egy egész évig tartott. A mi bolygónkon ez háromszázhatvanöt év. Tudod milyen nagy idő az? De visszajött, mert azt mondta, sehol máshol nem talált olyan szeretetet, szerelmet, mint amit nálam tapasztalt.
- És te most miért vagy itt?
- Két okból. Az egyik: Azóta együtt szoktunk idejönni a Földre, hogy segítsünk az embereknek, akik megérdemlik. A másik, hogy most ő bántott meg engem nagyon, s megharagudtam rá, úgy érzem, nem szeretem, s otthagytam. S Téged, s a Szerelmedet régóta figyeltük már, s úgy érzetem, beszélnünk kell.
- Szóval, csupa jóságból idejöttök, s segítitek az emberek érzelmi életét?
- Mondhatni, igen. Valahogy úgy. De az emberek nem nagyon figyelnek ránk. Nemhogy ránk, egymásra sem nagyon figyelnek.
- Aha. Hát, én most itt vagyok, s csupa fül vagyok. Mit tegyek?
- Semmit ne tegyél. Volt egy ember régen a földön, Jézusnak hívták. A vállára vette az emberek bűneit. Mindenkiét, s minden bűnét. Te most már ne tőle kérj bocsánatot, hanem saját magadtól, s ne tőle kérj esélyt, hanem te adj magadnak egy esélyt a boldogságra. Ha szeret még téged, s valóban fontos voltál neki, meg fog keresni, ő is meg fog bocsájtani neked, s adni fog egy újabb esélyt. Ha nem ad, soha nem szeretett igazán.
- Honnan tudod ezt?
- Onnan, hogy én most úgy hagytam el egy éve a kis hercegemet, hogy soha többé nem akarom látni, mert olyat tett, amit nem tudok megbocsájtani neki. S most, miközben veled beszélgetek, jöttem rá, hogy valójában ő milyen fontos nekem. S visszamegyek hozzá. Megbocsájtok neki, mert tudom, hogy most ő is megváltozott, s megérdemeljük az újabb esélyt.
- Értem. Szerinted ez jó megoldás? Ti háromszázhatvanöt évet vártatok egymásra.
- Egy nap, vagy egy hét, vagy egy ezer év, vagy száz élet, mit számít az idő?! Az igazi