mit jelent egy éjszakai séta, mit jelentenek a természet szépségei. Néha-néha, mikor szerelembe estek, akkor felvillantak bennük ilyen dolgok, de nem volt jellemző. Sokkal jellemzőbb volt a világra az önzés, az anyagi javak hajszolása, no persze már rég nem a megélhetésért, hanem a kivagyiságért. Aztán szépen, hullottak is egymás után az emberek. Futószalagon haladtak a Kaszás szerszáma elé, úgy, hogy az anyagi javakon kívül semmit nem hagytak maguk után, maximum egy-két embergyereket, akiket addigra már a saját képükre formáltak. Zajlott az élet a nagyvárosban. Mégis volt egy hely, ahol ez a két szerelmes angyal-ember találkozott. Egy húsz emeletes acélszürke tömbház legfelső emeletén volt egy lakás. Belátható volt az egész város, ami mindig szép látványt nyújtott, főleg naplementekor, mivel az ablak nyugatra nézett. Maguk közt Toronynak hívták. Oda elmenekülhettek a világ elől, s élhették szerelmüket. Nem zavarta őket semmi. Kettejük világa volt a Torony, ahová senki más nem mehetett. Úgy gondolták, ott a Toronyban békében, boldogságban élhetnek majd, s élhetik szerelmük minden percét.

Persze nem mehet történhet minden egy karikacsapásra, így az együttélésüket sem lehetett volna egyszerűen véghezvinni. Mindketten függtek. A függőség ebben az esetben már leszűkült a férjre, illetve a feleségre. Már a gyerekek sem játszottak szerepet. (Mert persze gyerekei is voltak mindkettejüknek, mint az utólag kiderült.) De ezt a függőséget volt a legnehezebb levetkőzni is, s egyben megszabadulni is tőle. Persze az angyal-emberek sem egyformák, főleg gondolkodásban, s tulajdonságaikban nem, így ebben például nem értettek egyet. A festő úgy élte akkor már az életét elég régóta, hogy mindig mindent egy lapra tett fel. A földöntúli szépséggel megáldott szerelme pedig megfontolt volt, minden lépését háromszor meggondolta, tízszer körbejárta. Erről tanúskodik egy naplóbéli feljegyzése is:

"Április 21.-e. Nem tudom felfogni, miért nem élhetünk együtt. Mi olyan nehéz ezen? Ha Ő mondaná, már aznap elmennék a jelenlegi otthonomból, hogy végre Vele lehessek. De ezt a lépést Ő nem meri megtenni. Nem tudom, meddig akar váratni, vagy mire vár?! Vagy lehet, nem is karja? Lehet, hogy neki ez így jó, így természetes... s nem is akar változtatni az életén, s nem akar ÉLNI?! Ez sem lenne szörnyű, csak mondaná meg. Remélem nem áltat. Tele vagyok kétségekkel. Ha vele vagyok, tudom, hogy szeret, de abban a pillanatban, mikor kikerül a látókörömből, s elindul egyedül a saját világába... kicsúszik a talaj a lábam alól. Boldog vagyok vele. Soha senkit nem szerettem ennyire, s szilárd meggyőződésem, hogy ember nem szeretett így, mint én. S ő is ezt mondja. Mégis fél az együttéléstől. De bízom benne. Azt mondja, ő sem szeretett így soha senkit. Elhiszem neki. De csak azért, mert szeretem..."

Szinte nap mint nap láttam őket. Nem volt nehéz. A lakásom ott volt abban a háztömbben. Író vagyok, s akkor is írással foglalkoztam. Volt a ház mögött egy csodás park, magas fákkal körülvéve, s csodálatos ihletem volt mindig, mikor a lemenő nap sugarai arany fényükkel borították el a parkot. A parkba is sokat jártak le sétálni. Szinte köszönő viszonyba kerültünk, s néha mikor valamelyikük egyedül volt, még pár szót is váltottunk. Mindig meg akartam őket kérdezni, hogy hogyan tudják ennyire látványosan, rajongva imádni egymást, de merszem nem volt hozzá sosem. Ez az ő magánügyük, gondoltam, én, s semmi közöm hozzá. Valaki ezt az érzést, vagy éli, vagy sem, de elmondani, megtanulni ne lehet. Csakis egymástól tanulhatja ezt két ember, azok, akikről szól a szerelem. A férfi naplójából utólag sok minden világossá vált számomra. Egy későbbi feljegyzésében írja:

"Május 17. -e. Még mindig nem vált el, sőt, semmit nem tett azért, hogy hivatalosan is elszakadjon attól a férfitól, akihez tartozik. Fáj ez az érzés, de el kell viselnem. Ma