rájöttünk, hogy egymás nélkül nem tudunk élni. Tehát kell valami megoldást találni, mert ez sokáig így nem mehet. Mondtam neki, hogy ez számomra elviselhetetlen. Féltem őt nagyon. Nemcsak féltékeny vagyok rá őrülten, de féltem is. Féltem attól az élettől, amit most él, féltem, mert nem akar, vagy nem mer boldogan élni, pedig a lehetőség itt van. És féltem az elkurvult világ mocskos férfijaitól is, akik állandóan, mint éhes kígyók tekeregnek körülötte, hogy akár csak egy éjszakára megkaparintsák gyönyörű testét és elmondhatatlan szépségét. Nem tudja megérteni, hogy egyik sem szeretni akarja, csak a vágyai kielégülésének tárgyát látják benne. Én a lelkét látom. Azt a valakit szeretem, aki ennek a csodásan szép testnek a mellkasában él. Azt a valakit, aki a világ legszebb emberi szempárából kifelé tekinget. Én ŐT szeretem. Sajnos nem érti szegény, de majd megfestem neki, ha itt lesz az alkalom."

Hát igen, mint oly sok minden ebben a világban az angyali-emberi szerelem sem olyan gömbölyű, ahogy azt mi földi halandók elképzeljük. De a férfi meg volt róla győződve, hogy az ő szerelmük az más. Hogy kibír mindent. Ellopott szavak voltak, vagy szándékosan hagyták a szavakat hozzám gurulni egyetlen egy esetben a parkban. A mellettem lévő padon ültek, s épp a házasságukat tervezgették. Szerettek volna férj és feleségé válni. Próbáltam megérteni ezt a hirtelen gyorsaságot, de az én emberi agyammal ez szinte felfoghatatlan volt. Akkoriban. Ma már nem. Ma már úgy vélem én is, ha két lélek egymásra talál egy ilyen Világban... Nem szabad kérdezni, kételkedni. Akkor ÉLNI kell, s BOLDOGNAK LENNI! Ők éltek, s boldogok is voltak. De csak pillanatokra, mivel a körülmények áldozatai voltak. De, hogy mennyire szerették egymást, milyen mélységekben, arról tanúskodjon itt egy ismételt idézet ama bizonyos naplóból:

"Június 13. -a: Régóta így szeretkezünk. Ilyen fokon. Az első szeretkezésünk alkalmával valami történt, valami más volt, ami nem az addig megszokott dolgot tükrözte sem neki, sem nekem. Szeretkezésünk egy utazáshoz hasonlítható. Olyan utazáshoz, mintha beülnénk egy űrhajóban, ami az első szeretkezés alkalmával elindul fölfelé, s minden szeretkezéskor egyre nagyobb magasságokban szárnyal, s nem látni, hol az út vége. Én magam sem tudom ezt megmagyarázni saját magamnak sem. Belenézek a szemébe, megcsókolom... s máris belépek Kettőnk Világába, ahol minden csak a miénk. Elragad magával egy szenvedély. Ami nem a földi vágyak kiégését szolgálja, hanem a két lélek összetapadását hivatott előidézni, hacsak pillanatokra is. Abban a pillanatban, mikor meleg öle magába fogad, s elmerülök egyszerre a szeme csillogásában, öle mélységében, azt érzem: otthon vagyok. Hazaértem. EGY vagyok VELE! Ami oly régen kettévált, most újra egymásra talált, Újra EGYÜTT vagyunk, s Egyé válunk. Sejtjeink is kapaszkodnak egymásba, s nem engedik ezt az összetartozást szétválasztani még nekünk sem. Karjaink akaratlanul is úgy szorítják egymást, mintha az életünk függne tőle. (Drága szerelmem még nem tudja, nem fogja fel, hogy ez mennyire így van, de próbálom Vele érzékeltetni. ) Ahogy izzadt testünk összetapad, s utazok a szemében lelke legmélyére... Nincs semmi máshoz fogható érzés ezen a Világon. Ezért érdemes élni. Ha a Világ összes kincse az enyém lenne, mindenem odaadnám EGYETLEN ilyen pillanatért. Csak egy pillanatért! Ami nem megvásárolható, ami nem kikövetelhető, s nem kényszeríthető. Vagy van, vagy nincs. De egy ilyen pillanat többet ér minden földi kincsnél."

Szóval így éltek ők. A Toronyban. Aztán, hogy pontosan mi történt, azt nem tudom sem leírni, sem elmondani, az írói képzelettel pedig nem szeretnék élni jelen esetben, mert kettejük szerelmét szentnek, s sérthetetlennek tartom. A naplóból sem derül ki pontosan, csak ennyi feljegyzés van:

"Július 18.-a: Nem tudom magamnak sem megfogalmazni mi történt velem, vagy az érzéseimmel,