érzéseinkkel?! Furcsa, fájdalmas, s egyben felemelő is. Minden egyes alkalommal, mikor el kell válnunk, a világ fájdalmát kapom ajándékul. Hallom az ördög kaján röhögését: na, most elment te pedig itt maradsz egyedül, egymagad. Nesze itt a kereszt, cipeljed csak! Fájdalmad keresztjét viseld válladon, mint a terhet, melytől soha nem szabadulsz! Ez a Sorsod Angyal, nem emlékszel? Ezért lázadoztál! Neked kellett a szerelem, nem nekem! Itt van! Cipeld! Remélem bele is döglesz minél előbb, mert ezt érdemled! Angyali mivoltod feladni a földi szerelemért!? Kellett? Akkor tessék, itt van! Viseld az összes fájdalmat, melyet a szerelem, szül benned! A féltékenységet, a másik hiányát, az önzést, mindent, amit a szerelem hordoz magában, mert tudd meg: Minden éremnek két oldala van! Így a szerelemnek is... Én bukott angyalom! Vigasztaljon a tudat, hogy nékem jó tanítványom voltál, mert amit én akartam, azt elértem! Nem panaszkodhatsz, a szerelmet is megkaptad, amit annyira óhajtottál....
Ilyen hangokat hallok a fejemben, de a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy mostanában, mikor elválunk, végtelen szomorúság önt el, rám zárul a depresszió, mert érzem, s tudom: Nélküle nem tudok, s nem is akarok, nemhogy élni, de létezni sem! Inkább várjon rám a semmi halálomkor, semmint, hogy Nélküle kelljen élnem, s léteznem! Vagy az egész, vagy a semmi. Egyre jobban érzem ezt a késztetést magamban."

Sajnos eljött ez a nap is. Hogy mi történt akkor ott fent, a Toronyban, azt soha nem tudja meg senki. De, hogy aznap valami csoda történt az biztos. A lemenő nap fényében üldögéltem a parkban. Pont egy olyan helyen, ahonnan láttam az ablakot. Amit biztosra tudok, az a következő: A férfi úgy gondolta, hogy meglepi Szerelmét egy festménnyel. Nem akármilyennel. Nem volt a tudatában annak, hogy ők igazából angyalok, s csak a vágyaik kiélése, a szerelmük megvalósítása űzte őket a Földre. Egyszerűen csak vonzódott az angyalokhoz, ezekhez a nemes lényekhez, akik minden felett járnak, s szárnyalhatnak kedvükre. Olyan képet festett hálószobájuk falára, ami minden emberi képzeletet felülmúlt. Az egész fal, egy nagy festményből állt. Szerelme volt a kép közepén, egy réten, hófehér földig érő selyemruhában. A képen napfelkelte volt. Két apró gyermek előtte térdelve hozták neki a szárnyakat, amiket kiérdemelt, mert megvalósította a lelkében keletkezett szerelmet... a háttérben a festő saját maga, mint fekete angyal, fekete ruhában, megtépett szárnyakkal zuhant a semmibe... Ez csak egy festmény. Nyugtatta magát a férfi. Épp ehhez volt ihlete. Az egész képben nagy szerepet kapott az ibolya lila szín, melytől valahogy a festmény olyan földöntúlian igaznak tűnt.

Gondolom egy csodás szeretkezés után valami történhetett. A lemenő nap sugarai bevilágítottak a szobába, simogatva kettejük testét. Azután pedig búcsúzkodni kellett, ahogy lenni szokott. De nem ment. Valami érzés akadályozta a búcsú szent pillanatát. Meztelenül álltak az ablak előtt. A férfi simogatta, csodálta szerelme gyönyörű arcát. Megcsókolta, s kérte, maradjon vele. Maradjanak együtt, ahogy az meg van írva mindkettejükben. (Soha nem felejtem el azt a napot. Emlékszem arra is, hogy augusztus 20.-a volt.) Szinte véletlenül, vagyis inkább akaratlanul néztem fel a magas ablakra. Nem tudom, hogy mi történt pontosan, mi volt a valóság, s mi volt képzelet. Egy könyv zuhant ki az emeletről. (Mint később kiderül, a férfi naplója volt az.) Felnéztem, s hatalmas fényességet láttam az ablakban, ami aztán elkezdett zuhanni. A mai napig nem tudom, képzeletem játszott-e velem, vagy a VALÓSÁGOT láttam-e? A fényesség elkezdett zuhanni, s ahogy a föld felé közeledett vettem ki a fényességből a férfi alakját, s arcát, s a földet érés előtti másodpercekben, hatalmas ezüst szárny nőtt ki testéből, s mielőtt földet ért volna, már csapott is fölfelé. Ahogy szememmel követtem az ég felé, hirtelen egy másik fényességet vettem észre az ablakban. Szintén zuhanni kezdett, szintén a földet érés előtti másodpercekben, aranyszín szárnya nőtt, s fölfelé csapott a szerelem után! A nő