volt az! Elnéztem őket, ahogy boldogan szárnyalnak a felhők közt, s szerelmesen ölelkeznek össze, betakarva egymást arany s ezüst színű angyalszárnyaikkal. Rágyújtottam, s abban a pillanatban, ahogy az első adag füstöt fújtam ki, vettem észre a földön sokasodó tömeget. Először ügyet sem vetettem rájuk, még mindig a szerelmes angyalokba voltam temetkezve, de aztán ahogy felnéztem, már nem láttam őket. El is indultam, hazafelé. S amikor a tömeg mellett haladtam el, akkor láttam meg a földön a két meztelen testet egymás mellett, ahogy a földet érés után élettelenül hevertek. Próbáltam továbbsietni, de nem ment... Valami nem engedte... Néztem az égre, a felhőkre, aztán a két testre.... Aztán ez ment percekig... Végül elindultam. A ház sarkánál vettem észre a könyvet. "Egy Igaz Szerelem története"... volt ráírva.

Teltek a hetek, hónapok, évek is azóta. A festmény tényleg szép, de valami furcsa borzongás fog el, ha ránézek. Megvettem a huszadik emeleti lakást. Késztetést éreztem rá.
Arra, hogy ezt a történetet megírjam, semmi más nem vezetett, mint az, hogy láttam őket ismét. Naplemente volt, s már a nap elúszott a felhők mögött. Minden nap megnéztem s egyszer csak valami furcsa kacagást hallottam a távolból... Hát nem egymást kergették a távolban a sötétedő felhők alatt szerelmes szívvel?!

Epilógus:

Az már teljesen más, s remélem, csak a véletlenek játéka, hogy ma éppen nincs hó, száraz, hideg téli nap van. Rossz idő egy könyvbemutatóra, főleg azok után, hogy annyi sikertelen cikk, és vers után már le is mondtak rólam a szakmában, én meg erőltetem.
Sebaj, ha nem úgy lesz, ahogy elterveztem, akkor ez lesz az utolsó.
Ja, kedves Olvasó! S január 2. -a van...

Véletlenek nincsenek....

Írta: Nyári Zsolt