Két szonett

Szeretlek, susogja most a falevél.
A sötét gondolatok egyszerűen
eltűnnek amikor felidéz a szél,
tudod, fülelek itt a sűrű csendben.

Szennyes szavak: tisztára mosod őket,
szívedben kék vizű tavak, tudod jól,
megtisztulnak bennük édes szerelmek.
Fehér hangok gördülnek le szájadról.

Arcodról olvasom érzéseidet.
Szemeidbe nézve látom magamat.
Egyszerű lett ami megmérettetett.
 
Tengerkék szemedben látom lelkedet.
Korallok lengedeznek szíved körül.
Mint te magad vagy, olyan törékenyek.















SZERETET

Azért szeretlek én amíg eléd is
mennék, felelve vígan mosolyodra,
feléd nevetve – sírva bazsalyogva,
hogy értsed lélek énekét is mégis.

E dalban itt ma élek érted én is.
A szívem lángja éled, véled oltva,
Vörös szöveg ír téged fel magasba
ahol van oltalom nekünk, ha félsz is.

Agyamba fúrva dúdol, ég a szád, de
elébed érkezem ma, vár a csókod.
Lesz éjbe nyúlva boldogság a csendbe.

Ma éjjel érzel minden szóban végre
szerelmet, szívbe lüktet élve, mondod: