Délelőtt tizenegy óra körül ébredtünk, persze külön szobában, külön ágyon. Amit meghitt kávézás, finom reggelivel egybekötve követett.
- Úriemberként viselkedtél! – mondja Elvira.
- Miért is?
- Nem használtad ki a helyzetet! - mondta - Sajnos... - gondolta magában.
- Hát igen, úri ember nem csibész! - mondtam - Én hülye minek iszik, aki nem bírja - gondoltam magamba.
- Mivel ma nem vagyunk nyitva, s neked sincs túl sok dolgod megmutathatnám a környéket!
- Jó!
Azaz jól éreztük magunkat kettesben a nap során és együtt csodáltuk a naplementét egy-egy pohár mellett. Lefekvéshez készültem, mikor vízcsobogás hallatszott a fürdőszoba felől. A gyomrom görcsbe rándult, a mellkasom összeszorult, hogy levegőt is alig bírtam venni a puszta gondolattól és olyasmit tettem, amit mai napig sem hiszek el magamról, hogy én ezt megtettem. Izgalomtól és félelemtől vegyes érzések mellett elindultam a fürdőhöz, kinyitottam az ajtót és lassan, minden egyes lépést meggondolva haladtam a zuhanyfüggöny felé. A szívem egyre hevesebben vert, hogy majd kiakart ugrani a helyéről, a pára mindent belepett, és csak a víz csobogását lehetett hallani, dúdolásától kísérve.

Óvatosan, szinte nesztelenül elhúztam a zuhanyfüggönyét és háttal állva nekem átkaroltam, s nyakára csókot ihlettem. Megfordult és ezt mondta:
- Már azt hittem nem lesz hozzá merszed!
Reggel azon a csodálatos verőfényes reggelen egymás karjaiban ébredtünk. Az alkatrész is meglett, az autóm is elkészült az ígért időpontra. Paripámtól lett hangos a kistelepülés, mialatt Józsi próbálgatta és úgy nyerített fel, mintha nem lett volna soha semmi baja. Elbúcsúztunk, kicsit könnyesre sikeredett és az üzletet sem sikerült megkötnöm, így hát hazamentem.

Nem várt más csak az üres falak és persze a berendezés. Itthon vagyok, itt a helyem, ide köt a munkám, az életem, mihez kezdenék ott, mi lenne velem? Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. Teltek a napok, de sehogyan sem találtam a helyem, túl üresnek tűnt, eddigi, megszokott életem. Ez a hosszú hétvége fölborított mindent, gondolataimat, egész eddigi lényemet és szép lassan kezdett minden átértékelődni bennem. Nem tudtam másra gondolni, csak a szeretet kedvesre, mert bizony be kellett vallanom magamnak: Megszerettem! De akkor mire várok? Hagyom elveszni azt akihez talán a sors vezette utam?
Nem! S mindent hátrahagyva lóra pattantam, azaz kiskocsimba ültem, és gyors vágtába meg sem álltam a legközelebbi benzinkútig, mert tankolnom is kellett, hogy eljuthassak szívem hölgyéhez a kis kocsmába.

Lovamra pattantam és ismét csak ennyit mondtam: Gyiá! Irány a kiskocsma!

------

Kocsma élet Orsolyásan - a történet vége!


Lovamra pattantam és ismét csak ennyit mondtam: Gyíá! Irány a kiskocsma!

Utam a kiskocsmába Elvirához a megszeretett, kedveshez vezetett. Ahogy róttuk a kilométereket lovamban és bennem is, egyre jobban fokozódott az izgalom, ami időnként némi