kételybe csapott át.
- Mi lesz, ha nemet mondd? Ha egyáltalán nem viszonozza kitörő szerelmem, amit iránta érzek? Mi van akkor, ha ez az egész részemről egy rosszul sikerült képzelgés? - efféle gondolatok jártak az eszembe.
Kis lovam felnyerített, mintha azt mondaná, hagyd már abba ezt a sok zagyvaságot, inkább taposs bele. Útközben egy nagy csokor vörös rózsát vettem, hozzá illő bonbonnal, egy plázában.

Amint elhaladtam a települést jelző tábla mellett, levegőt is nehezen tudtam venni, egyszerre verejtékeztem a késő esti nyári melegségtől és a fokozódó izgalomtól. Már csak pár méter... Megérkeztem! Az ajtón ez állt. Zárva! De a lámpák világítottak így bekopogtam.
- Zárva vagyunk! - szólt Elvira.
Megismételtem a kopogást.
- Zárva vagyunk nem hallja?! – nyomatékosította.
Újra kopogtam.
Nagy vehemenciával, némi megjegyzéssel kísérve ajtót nyitott. Amint meglátott a nagy meglepődéstől szólni sem bírt, hang nem tudta elhagyni az ajkát. Pár pillanatig csak némán álltunk egymással szemben. S könnyes szemmel kérdezte:
- Hát te? Nem hívtál?
- Tudod itt jártamkor, itt maradt a szívem, és vele a lelkem is! Majd a nagy rózsacsokrot átnyújtottam a bonbon kíséretében. Egymás nyakába borultunk, és vallottunk örök szerelmet, örök hűséget.

Már ketten vezetik a kocsmát, és élik boldog életüket.
- Csak óvatosan! – mondja Imi Elvirának. - Nehogy megemeld magad drágám!
Majd hátulról átöleli, és kezeit gömbölyű hasára téve megsimogatja.

A kistelepülés könnyen befogadta Imrét, még a falu erősével is nagy barátságra leltek. Orsolya meg már a keresztelőre készül, mint leendő keresztanya... Az esküvő is szép volt, a meghívott vendégek a falu apraja-nagyja, mind megtöltötték a helybéli kis templomot. Majd hintóra ülve, virágszirom esőtől áztatva Imi a kezébe vette a kantárt, megrántotta, és csak ennyit mondott:
- Gyíá! Irány az élet!

- Vége -

Írta: Orsolya