Együtt írt valóság 2010, Feleségek.hu antológia
A temetőben
Lehajtott fejjel, csendesen lépkedünk, pisszenés sem hangzik. Próbáljuk felfogni a felfoghatatlant.
Elindultunk, megérkeztünk. A temető csendes, szél suhan a fák között, a falevelek hullanak, ide is megérkezett az ősz. Némaság, fájdalom, gyász járja át a helyet, nem akarom elhinni, hogy itt vagyok.
A napsugár még szelíden simítja végig az arcunk, mintha vigasztalni próbálna, hogy törődjünk bele a megmásíthatatlanba, mert neki már nem fáj semmi.
Zsuzsa elment. Szemben állunk a kis templommal, ami előtt felravatalozva az urna, díszes koszorúkkal körülvéve. Ennyi egy élet. Egy fénykép a hamvai előtt, mosolyogva néz a lencsébe, nem tudta akkor, hogy mi egyszer majd sírva nézünk vissza rá.
Égnek a lángok a kandeláberekben, halkan szól a gyászzene, fülünkben dobol az ér, forgatjuk a fejünket és látjuk, mindenki hitetlenül áll, szinte nem is érti, miért kellett ma ide jönnie.
Az osztálytársakkal külön csoportot alkotva arrébb állunk meg, mi másképp emlékezünk. Nekünk nyolc év jutott belőle, nyolc hosszú és nagyon fontos év. Együtt tanultunk meg írni, olvasni, együtt kamaszodtunk.
Elbúcsúztatják szeretteitől, férjétől, édesanyjától, ki fel-fel zokogva támaszkodik az idős nagypapára. Nagypapára, aki az unokáját siratja. Ezt nem lehet kibírni. Egy anyának nem.
Letesszük a magunk koszorúját harangzúgás közepette, tétován állunk, és vége.
Édesanyja egyesével fogad minket, köszöni, hogy eljöttünk, hogy nem felejtettük el a lányát ennyi idő elteltével sem. Hogy is tehetnénk? Együtt dobogott a szívünk nyolc éven át..
Ég veled, Barátnőm!
Írta: anubis