zárban lévő kulcsot elfordítsam, és bemehessünk. A nagyszüleim bezárják sötétedéskor a kaput. Kopogás nélkül lépek be az ajtón, mint mindig, ahányszor csak idejövök.

- Jókor jöttetek – mondja azonnal mama, ahogy meglát kettőnket. – Üljetek le!

A kis konyhában az asztalon már ott van a tányérban a besózott hagyma, a szalonna, a szalámi, és kis tepsiben, konyharuhával letakarva a sült burgonya. De mama nem héjában készíti, hanem előtte meghámozza a sárga burgonyát, és úgy süti meg. Így sokkal finomabb lesz. Csak tőle láttam eddig így. Egy fehér fajansz tálkában pedig, aminek a szélén piros szívek vannak, ott van az elmaradhatatlan túró. Sóval, pirospaprikával és szódabikarbónával szokta papa kikeverni, amitől olyan nyúlós lesz, mint a puding. Mama máris elővesz a fehér konyhaszekrényből még két kistányért és leteszi elénk az asztalra.

- Liszje, látod, én mondtam, hogy tegyél be több krumplit – jegyzi meg elégedetten papa.

- Mondtad Vinzenz.

- Anyi, mi volt az orvosnál? – kérdezi anyám.

- Nekem minden jó, de apinak magas a cukor. Adok egy vellát – nyújtja felém az evőeszközt mama.

- Nem vella, villa – javítom ki, mint már annyiszor.

- Jól van, nekem már csak vella marad – makacskodik velem.

- A vella az kint van - mondom.

- Nem baj, tudod Virág, hogy mi nem tudunk annyira magyarul.

- Tudom – mosolygok rá, és valójában egyáltalán nem zavar, hogy az én fülemnek kicsit furcsán beszélnek, hiszen valójában nem ez a lényeg.

A mamám… mindenki csak Liszi néninek hívja, mint minden Erzsébetet a faluban. A hajdani vékony, barna hajú és őzikeszemű lányból mára kedves, gömbölyű nagymama lett. Sokszor hallottam a történetet, hogy amikor tizenhat éves volt, a papa megszöktette, mert nagy volt köztük a társadalmi különbség, és nem akarták hozzáadni… Ezt olyan romantikusnak találom. Gyermeket nemzettek, és így feleségül mehetett az akkor húszéves papámhoz. Sajnos a gyermek koraszülött lett, és pár napos korában meghalt. Mama mesélte nekem, még réges-régen. Annak a babának is gyújtottunk minden alkalommal egy gyertyát a temetőben, a nagy keresztnél, mert a sírja Pécsen van, nem Himesházán. Négy évre rá, hogy megszületett a kisfia, pontosan ugyanannak a hónapnak ugyanabban a napján világra jött anyu, és pár évvel később a húga, Anna. Anyu sötét, gesztenyebarna hajú volt, nagy, barna szemekkel, hajfonata még most is ott lapul a szekrényük mélyén. Anna viszont kék szemű, szőke hajú kislány volt. Ő papától örökölte a szeme színét.

- Mama, olvastam egy cikket a malenkij robotról – mondom, miközben a kis, zöld nyelű késsel félbevágom az egyik burgonyát.

Látom a rándulást a szemében, de ezúttal nem állhatok meg.