- Úgy vitték el az anyukádat is Oroszországba? – kérdem, mire anyu meglepődve felkapja a fejét.

- Igen, és Gertraudot is – válaszol helyette papa. – A nővéremet. Aki a kis képen van, a síron, tudod.

- Tudom. Hogy halt meg?

- Legyengült, beteg lett. Hasmenése lett, belázasodott…

- Vérhasban?

- Igen, azt hiszem.

Látom, hogy könnybe lábad a szemük a feltörő emlékektől. Mégsem kínzom ma őket tovább…

"Időutazás..."

2.

Kakaskukorékolásra ébredek, mint minden reggel, amikor anyuéknál alszom, a régi gyerekszobámban. Kipattanok az ágyamból, ami még a dédié volt valaha, és megkeresem anyut. Belebújok a régi papucsomba és végigjárom a házat, ami ugyanolyan, mint ötven évvel ezelőtt. Három egymásba nyíló szobából áll, a harmadik után a konyha, ahonnan kilépek az udvarra. A középső szobában született anyu 1957-ben. Ő még nem kórházban látta meg a napvilágot. Sokszor hallottam már ezt a történetet. Amikor mama vajúdni kezdett, papa elszaladt a falu végén lakó bábaasszonyhoz. De az már idős is volt, lassú is, és a falu is hosszú volt, így mire visszaértek mama már meg is szült egyedül. Régi gangos házunk van. Anyu az udvaron hajkurássza a csibéket.

- Einie! Einie! - kiabál a tyúkokkal, hogy behajtsa őket a helyükre. – Gyere és segíts! Megint kiszöktek.

Felkapok egy seprűt és ketten már könnyen bezavarjuk őket a baromfiudvarba.

- Hogy jutott eszedbe tegnap a robotról kérdezni mamáékat? – kérdezi, miután bezárja a kiskaput.

- Megtaláltam Himesháza honlapját és ott olvastam róla. Kiszámoltam, hogy mama akkoriban hét-nyolc éves lehetett, és érdekelni kezdett a dolog. Hol volt ő addig a bátyjával, Jóska bácsival? Mert ha jól tudom, a dédipapa nem jött haza a háború után.

- Addig a nagyszüleiknél voltak, amíg az anyjuk haza nem jött Oroszországból.

- Hogy vihettek el egy anyát, aki mellett nem volt ott a férje? – háborodok fel. – Miért nem gondoltak a gyerekeikre?

- Nem tudom.