- Igen, köztük ómamát és Gertraudot.

- Őket egy helyre vitték? - kérdem.

- Nem.

- És hol voltak?

- Arra már nem emlékszem, Virág. Már nagyon régen volt.

- Marhaszállító vagonokra tették őket, és úgy vitték Oroszországba. Akkor már tudtuk, hogy nem csak egy hétre viszik az embereket.

- Miből gondolták, hogy csak olyan rövid időre mennek?

- Mert csak egy heti élelemmel, két váltás fehérneművel, és kézi szerszámokkal, például ásóval, lapáttal, csákánnyal felszerelkezve indultak útnak.

- Mennyi ideig volt ott ómama?

- Három évig.

- Marhavagonnal... - ismétlem meg elhűlve papa nemrég kimondott szavait.

A képek, amik felmerülnek az elmémben, visszarepítenek az időben. Szemem előtt mamáék barátságos konyhája lassan elmosódik, és egy vasútállomáson találom magam. Dörzsölgetem a szemeimet, hogy valóság-e vagy csak látomás, mikor hirtelen egy egyenruhás férfi elkap, és a többi asszony és lány közé taszít. Látom a rémületet és a kétségbeesést a szemeikben tükröződni. Ám valami mást is felfedezek még némelyeknél. Elszánt élni akarást.

A férfiakat különválasztották a nőktől. A családokat szétszakították. Már nem csak egy-egy embert szedtek össze egy-egy családból, hanem, akit csak el tudtak kapni. Hiszen kevés volt a létszám az első összeírás után. Látom a nőket, akik összekapaszkodnak, hogy ne válasszák szét őket. Jajveszékelés és sírás hangja száll, de ezt is túlharsogja a katonák ellentmondást nem tűrő hangja. A félelem tapintható a levegőben. Aznap fogyott el az utolsó otthoni koszt...

˜˜

Egy őzbarna szemű asszonyt pillantok meg, aki kísértetiesen emlékeztet valakire. Láttam már ugyanezeket a szemeket...

- Márta vagyok – nyújtja felém a kezét, mikor látja, hogy mereven nézek rá. - Emmert Andrásné.

- Virág – válaszolom, és elfogadom a kézfogását.

- Nagyon emlékeztet a szemed a kislányoméra. Lehet, hogy rokonok vagyunk – mondja, miközben lesimít egyet az ezer ráncból a népviseleti szoknyáján.