újabb események régebbi események további események
10:30
Davidpex regisztrált a weboldalra
09:22
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
09:20
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Együtt írt valóság 2010, Feleségek.hu antológia

Kislányként szinte minden évben influenzás voltam. Az emlékeim közt még élénken él az a kép, ahogy a lavór fölé hajolok, és anyám összefogja a hajamat, hogy ne hányjam le. Lázas és láztalan időszakok váltogatták egymást. Egyik ilyen betegeskedő időszakban olvastam el Felix Salten-től Bambit. Csak olvastam és aludtam felváltva. Mire meggyógyultam elfogyott mind a száznyolcvan oldal. Akkoriban a középső szoba volt az enyém, pont az, amiben anyám született. Az egyik sarkot az ágyam foglalta el, a másikat egy régi típusú konyhaszekrény, amit a szomszéd Kádi „vósztól” kaptunk. Sose voltunk vagyonosok, de a szekrényem tele volt mese és ifjúsági könyvekkel. Ez volt az én gazdagságom. A könyvek messze repítettek a képzelet birodalmába, ahol bármi megtörténhetett. A szobámban, nem messze az ágytól, volt egy nagy sparhelt. Ha becsukom a szemem, látom a lepattogzott zöld zománcot, és az apró lyukakon át a tűz vidám táncát az öreg kályhában. Még ma is érzem a számban annak a túrós buktának az ízét, amit együtt készítettünk anyuval.

A könyvespolchoz lépve leemelem az ütött-kopott Bambit, és nosztalgiázva pörgetem át az öreg szagú könyvemet. Leülök a fotelbe... Harmadik kiadás, 1985. Már hat éves voltam akkoriban. Ahogy a lapokat forgatom, nem csak a nevemet találom meg benne, hanem pocakos, török basákat, pólyásbabákat, szívecskéket és mindenféle firkát, amit gyermeki kézzel alkottam. Ahogy beleolvasok, visszarepít a múltba...

* * *

Ég a szemem, úgy érzem kigyullad az orrom és az ínyem. Napok óta náthás vagyok. Valószínűleg már be is lázasodtam, ráz a hideg és vacognak a fogaim. Mindig ez az első jele, hogy felszökik a testhőm. Látom a dédanyám, Márta szemében az aggodalmat, amikor észreveszi különösen fénylő tekintetemet.

- Vigyáznod kell magadra, már sokan betegek – mondja.

Valóban... gondolkodom el a vonatkerekek monoton ütemének hangja hallatán, miközben az otthonunktól egyre távolabb visznek minket. Tényleg sokan megbetegedtek, sőt páran meg is haltak. Az éhezés, a higiénia teljes hiánya, a hideg, a kíméletlen körülmények kikezdik a gyengébb fizikumúakat. A szemem láttára sorvadnak el és halnak meg. Többen tüdőgyulladásban. Ettől félek én is... Nincs gyógyszer, nincs segítség... Először csak fulladnak, megijednek, hogy nem kapnak levegőt. Látom a szemükben tükröződő félelmet. Gyengék, ők is érzik, ahogy fokozatosan elfogy az erejük. Többet alszanak az oxigénhiány miatt. Látszik, hogy akarják ők venni a levegőt, de nem elég nekik. Ahogy fáradnak egyre kisebb a levegővételük, végül csak a légzőizmaik rántanak rajtuk egy kicsit... Azután a csendben hallani lehet, ahogy tüdejükből az utolsó levegő is távozik... Amikor megáll a vonat a halottakat egyszerűen kiteszik a vasúti sínek mellé, és ott is hagyják. Nincs szó erre az embertelen bánásmódra, és nincs mentség...

Mindig éhes vagyok, ahogy körülöttem mindenki. Falun nőttem fel, és a többiek is, nem szoktam hozzá az éhséghez. A földünkön mindig termeltünk annyit, hogy legyen mit ennünk. Kezdetben csak ideges voltam, kiabálni lett volna kedvem. De már az izmaim is fájnak, sokat szédülök és hányingerem van. Semmi erőm nincs. Biztos ezért lettem beteg is... Sokat fogytam. A háromhetes út alatt, időnként kaptunk valami száraz, fekete kenyeret, hogy éhen ne haljunk. Olyan, mint a korpa, amit a disznókkal etettünk odahaza, de itt, a vagonban még ezt is szétosztjuk annyi darabra, ahányan vagyunk. Fáj a gyomrom és ideges vagyok. Ám ez a lázadás, ami bennem van, megakadályozza, hogy feladjam a harcot. Nem félek, sokkal inkább dühös vagyok. Érzem magamban az erőt, amit látok a sorstársaimban is, amit látok

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: