Mártában. A dédanyám is sokat fogyott, de a szemében a mindenre elszánt fény továbbra is ott ragyog...

- Virág! Kelj fel! - hallom a távolból a hangot, de nem látom, hogy ki szólít...

* * *

- Ébresztő! Ne itt aludj a fotelben!

- Anyu – térek magamhoz –, milyen nap van?

- Vasárnap délután – válaszolja, miközben felemeli a földre hullott könyvem.

- Nem szabadna aludnom délután, olyan rémeseket álmodtam.

- Nem kellene tele hassal aludnod.

- Az lehet, de így tudok a legjobbakat. Amúgy is azt álmodtam, hogy mindig éhes vagyok és beteg. Tényleg... mi lesz vacsorára?

- Kiflit akarok sütni, de igazán megcsinálhatnád te, amíg megetetek – egyezkedik velem.

- Nem. Inkább segítek etetni, és utána együtt süssünk, mint régen. Jó?

- Jó, akkor előbb bedagasztom a tésztát.

- Csupika-csupika-pi-pi-pi-pi! – kiáltok a tyúkoknak ugyanúgy, ahogy hallottam anyutól és mamától éveken át, közben szétszórom a szemes takarmányt a földre.

A tyúkok azonnal felkapják a fejüket a hangomra és nagy szárnycsapkodásokkal szaladnak felém. A baromfiudvarban az ólak egymás után sorakoztak. Az építési módjukon látszik, hogy egymás után lettek felhúzva, ahogy az állatállomány bővülése megkívánta. Az első, magas épület a tyúkok szálláshelye, a második kettő a sertéseké, és végül a kecske birodalma következett. A nyúlketrecek szabadon álltak, egy szélvédett helyen. Békésen együtt él itt mindenki, azt leszámítva, hogy Pipacs a kecskénk időnként szereti elcsípni a tyúkok farktollait, hogy a hátsójukból kihúzva komótosan elrágcsálja.

- Fura egy ízlése van, az már biztos – mondja anyám, amikor éppen tetten érjük a makacs kecskét.

- Biztos szaruhiánya van.

- Vemhes, talán azért.

- Vagy egyszerűen csak ínyenc – mosolygok a kecskére, aki időközben odajön, és hozzám dörzsöli a fejét, hogy vakarjam meg egy kicsit a két szarva között.

- Kezd kitőgyesedni, hamarosan meglesznek a gidák – jegyzi meg anyu, és Pipacs oldalát megsimítva érzem a gida ficánkolását.