Együtt írt valóság 2010, Feleségek.hu antológia
Mártában. A dédanyám is sokat fogyott, de a szemében a mindenre elszánt fény továbbra is ott ragyog...
- Virág! Kelj fel! - hallom a távolból a hangot, de nem látom, hogy ki szólít...
* * *
- Ébresztő! Ne itt aludj a fotelben!
- Anyu – térek magamhoz –, milyen nap van?
- Vasárnap délután – válaszolja, miközben felemeli a földre hullott könyvem.
- Nem szabadna aludnom délután, olyan rémeseket álmodtam.
- Nem kellene tele hassal aludnod.
- Az lehet, de így tudok a legjobbakat. Amúgy is azt álmodtam, hogy mindig éhes vagyok és beteg. Tényleg... mi lesz vacsorára?
- Kiflit akarok sütni, de igazán megcsinálhatnád te, amíg megetetek – egyezkedik velem.
- Nem. Inkább segítek etetni, és utána együtt süssünk, mint régen. Jó?
- Jó, akkor előbb bedagasztom a tésztát.
- Csupika-csupika-pi-pi-pi-pi! – kiáltok a tyúkoknak ugyanúgy, ahogy hallottam anyutól és mamától éveken át, közben szétszórom a szemes takarmányt a földre.
A tyúkok azonnal felkapják a fejüket a hangomra és nagy szárnycsapkodásokkal szaladnak felém. A baromfiudvarban az ólak egymás után sorakoztak. Az építési módjukon látszik, hogy egymás után lettek felhúzva, ahogy az állatállomány bővülése megkívánta. Az első, magas épület a tyúkok szálláshelye, a második kettő a sertéseké, és végül a kecske birodalma következett. A nyúlketrecek szabadon álltak, egy szélvédett helyen. Békésen együtt él itt mindenki, azt leszámítva, hogy Pipacs a kecskénk időnként szereti elcsípni a tyúkok farktollait, hogy a hátsójukból kihúzva komótosan elrágcsálja.
- Fura egy ízlése van, az már biztos – mondja anyám, amikor éppen tetten érjük a makacs kecskét.
- Biztos szaruhiánya van.
- Vemhes, talán azért.
- Vagy egyszerűen csak ínyenc – mosolygok a kecskére, aki időközben odajön, és hozzám dörzsöli a fejét, hogy vakarjam meg egy kicsit a két szarva között.
- Kezd kitőgyesedni, hamarosan meglesznek a gidák – jegyzi meg anyu, és Pipacs oldalát megsimítva érzem a gida ficánkolását.