Együtt írt valóság 2010, Feleségek.hu antológia
Feleség voltam két hétig
Úgy éreztem akkor, nincs értelme tovább az ellenállásnak. Akkora nyomás nehezedett rám, Fel kellett adnom. Nem tud veszíteni. Mindent el fog követni, hogy ne legyek biztos a dolgomban.
Kezdtem belefáradni a hiábavaló harcba, hogy egy férfin osztozkodjak. Magamnak akartam tudni teljesen, egészen, ami képtelenség volt. A családja, a felesége, a gyerekeivel szemben én. És ott volt a lányom, akit nem lehetett figyelmen kívül hagyni, épp ideje volt már annak, hogy végre egy kis nyugalom költözzön be az életünkbe, mert mindkettőnknek szüksége lett volna rá, amit már olyan régóta nélkülöztünk. De az oly nagyon áhított nyugalom váratott még magára.
A kapcsolatunkat a munkahelyemen sokan nem nézték jó szemmel. Nagyjából tudták, hogy nincs otthon minden rendben a háza táján, de a munkahelyi nyomás, a vezetői beosztására figyelemmel is, a józan ész, az egyre erősödő ellenállásom, titkos találkozások, amelyekbe kezdtem belefáradni, a feladás gondolata felé tereltek. Semmi értelme hadakozni tovább, hiszen ilyen áron nem kell a boldogság. Próbálják meg még egyszer együtt, utoljára. Félreálltam, pedig majd megszakadt a szívem. Mégis le tudtam mondani róla. Legalábbis akkor még azt hittem.
Teltek múltak a hetek, hónapok és én néma szemlélője voltam annak, ami szemmel is láthatóvá vált, a nyomokat, amelyeket magán hordott, nem lehetett elrejteni. Az otthoni csaták megmutatták, hogy semmi sem úgy zajlik, ahogyan az elvárható, ha valamit, valakik újra szeretnének kezdeni.
Nem volt jó az újra kezdett, élete. Ő akkor még otthon, én magányomban és félreállítva az útból némán szenvedtünk. Nehéz volt beletörődni a megváltoztathatatlanba, hogy nem tudok segíteni rajta, rajtunk. Nem én akartam, hogy így legyen. Neki döntenie kellett a család és köztem. És ő döntött. Az asszonya már nem hitte el többet a meséjét, hogy nincs neki senkije, hogy nem vagyok már, és mivel nem volt egy egyszerű eset, a dulakodások nyomait magán hordozta. Nem volt mit tenni, bele kellett nyugodni, bármennyire is fájt. Én nem tudhattam mi zajlik benne, azt sem tudtam akkor még, hogy beköltözött a belvárosba, az anyjától kapott lakásba, mert akkor, amikor a lányom apja feltűnt a láthatáron és egyre gyakoribbak lettek a látogatásai, mint egy lehetőségbe kapaszkodtam belé. Nem volt benne érzelem, csak egyfajta dac, számítás, beletörődés, hogy még egyszer megpróbáljuk, de csöbörből vödörbe kerültem, mert számolnom kellett azzal, hogy hasonló poklot fogok bejárni, ha vele újra kezdem. Akkor még nem tudtam, ami viszont nem sokat váratott magára, hogy csak hisszük azt, hogy életünket mi határozzuk meg, mi döntünk a sorsunkat illetően, nem gondolunk arra, hogy a körülmények határozzák meg nem egy ember sorsát.
Rossz asszonyt választott a volt férjem másodiknak. Amikor azt a nőt elvette, a szerelem, a szex, és ki tudja még mi, elvette az eszét. A nő nem volt kezdő e téren, elvált asszony volt, tudta mi a dörgés. Hamar magához láncolta azzal, hogy azonnal egy, majd még egy leánygyermekkel ajándékozta meg. Minden elmúlik egyszer - életet éltek, de hát az élet már csak ilyen. Nem volt miért sajnálnom az asszonyt, mert az én életemet egyetlen rossz döntésünk törte ketté, hogy ő ennek részese volt, minden bizonnyal, nem kellett kutakodni, csak számolni és minden nyilvánvalóvá, világossá vált számomra. A gyerek előre gyártott volt, ezért volt ez a nagy sietség. Az életük rossz irányba terelődött tőlem függetlenül is, ezek szerint, ha olyan nagy előszeretettel látogatott bennünket. Ő is, ekkor már, akárcsak én megpróbált valamibe kapaszkodni. Nem hívtam, nem kértem, ő döntött úgy, hogy