RANDI VOLT - 1. RÉSZ

Egy év után talán, amikor megszólalt a telefonom. Egy férfi, illedelmesen bemutatkozva,
- nem tudtam ki az - egy bizonyos telefonszámra hivatkozva, amit állítólag én adtam neki, felhívott. Ismerkedni szeretett volna. „Egyedül van?” Igen! Én is!


Sokáig nem tudtam rájönni ki az illető. Kinek adtam én telefonszámot? Aztán lassan-lassan a beszélgetés során, ahogy körülírta hol él, hol lakik, rájöttem, ismerem ezt az embert. Bár ne ismertem volna meg soha.

*

„Elviselhetetlen forró nyári nap volt. Egyedül voltam a tanyán, amúgy lazán, alig semmiben és éppen azon elmélkedtem, miért kell ennek így lennie. Már rég nem volt párkapcsolatom. Szóval nem vagyok már mai csirke, de még nem olyan öreg, hogy ne kellenék egy férfinek, csak éppen gyávaságból, lustaságból, bizalmatlanságból nem indultam el társat keresni, de azt tudtam előbb-utóbb el kell valamilyen irányba indulnom. Az egyedüllétet nagyon nehezen viseltem, de annyi csalódás után elég hosszú ideig távol tartottam magam minden kezdeményezéstől, minden közeledéstől. Ezen a napon valami történt.

A nyári forróság, a gondolataim, vagy az égiek meghallották elmélkedésem és honnan – honnan se odatévedt egy férfi. Kellő távolságból beszélgetésbe elegyedtünk, pláne mit keres errefelé, ahol a madár se jár!? Mivel nem látszott betolakodónak, csak keresett valakit, akit nem talált, én pedig nem ismertem, akit keresett, semmi okát nem éreztem egy kis idő eltelte után, hogy félnem kellene bármitől is. Azt leszámítva, hogy én egy szál alsóneműben bújócskát színlelve kukucskáltam az ajtó mögé elrejtve, azt, amit feltétlen muszáj volt, elkezdtünk egymással élcelődni. - Nem vagyok én gyáva! Neki sem akarózott elmenni dolga végezetlenül. Így kellő távolságban – magamra kapva valamit – megismerkedtünk. Kölcsönös bizalom alakult ki e rövid idő alatt és amikor felajánlotta, hogy a közelben van a „tanyája” és lenne-e kedvem elmenni hozzá, nem mondtam nemet.

Itt valami elkezdődött! Ilyen egy ismerkedés?! Miután mindketten kerestünk valakit, vagyis mindketten ugyanazt gondoltuk. - Miért ne?! Valahol el kell kezdeni! A hajlandóság adott volt mindkét részről. Kölcsönös. Miután megismertem az otthonát, mint kiderült, nem kellett nagy képzelőerő ahhoz, hogy kapcsolatot keres, vagy legalábbis partnert és nem csak a lakását akarta megmutatni. Úriember módjára viselkedett, nem tett semmi olyan félreérthetetlen mozdulatot rövid ott-tartózkodásom alatt, amiért ne bízhattam volna meg benne. Felajánlotta, hogy hazavisz, ami növelte az amúgy kialakulóban lévő szimpátiámat. - Ilyen szituációban még nem voltam, ha voltam is már alig emlékeztem rá, hiszen régóta nem volt kapcsolatom. Jólesett a hiúságomnak, egyáltalán ez a gesztus nekünk, nőknek kijár! Ez így volt természetes abban a helyzetben, mert valami elindult közöttünk akkor. Mindketten egyedülállóak voltunk és már nem gyerekek. - Megismerte az otthonomat, megismerkedett a lányommal és megbeszéltünk másnapra egy „randevút”.

Pontos volt. Én pedig mint az első találkájára készülődő lány (nő), izgultam. Annyira hihetetlen volt maga az egész sztori, hogy házhoz jött a „herceg” fehér lovon. Ez már randi!? Akkor még nem tűnt fel a magabiztossága, még talán imponált is annak ellenére, hogy nem mai gyerek, még jól is tartja magát. A lányom intelmei közepette, hogy „Vigyázzon rám!” indultunk el hozzá, útba ejtve egy nagy bevásárló helyet, ahol – gondoltam - valami nem akármilyen harapni- és innivalót fog vásárolni, megadja a módját. Itt egy kicsit csalódott lettem a kicsinyessége miatt, mert hiába asszisztáltam hozzá – éhes is voltam