emlegetni!
Nagy sokára végül elindult a vonat a NAGY ISMERETLEN felé.
El tudom képzelni Nagyapám lelkiállapotát, 63 évesen földönfutóvá válni, menni a bizonytalan jövő felé, és ott tudni a családját maga mellett, akik szintén nem tettek semmi olyat, amiért itt kellene lenni.
Vagy a 46 éves Nagymamám, aki mindig is adott arra, hogy a családja mindenből a legjobbat kapja, és szembesülni azzal, hogy holnap lehet, hogy enniük sem lesz mit.
Vagy Édesanyám, akit csak azért pakoltak fel gyerekestől, mert nem jó időben volt olyan helyen, ahol nem kellett volna.
Hiába próbáltak meg kinézni a marhavagon résein, nem tudták eldönteni, merre járnak.
Sok idő elteltével a vonat megállt a nyílt pályán, és mindenkit leordítottak a vagonokból.
Mint kiderült, egy nagy töltés tetején állt a szerelvény, nehogy könnyű legyen már kikászálódni, vagy a holmikat levinni.
Voltak öreg, magatehetetlen emberek is, akik menni is alig tudtak, nem még cipekedni, így aztán aki mozogni tudott, segített ahol, és akinek tudott.
Az egyik visszaemlékezésből idézek:
"Édesapám féllábú rokkant volt, aki mankóit is alig bírta hónaljba szorítani összezsugorodott, merev kézfejekkel. Nekem annyira elfagyott a lábam abban a vékony gumicsizmában, amelybe "akkor" otthon hirtelen belebújtam 12 évesen, hogy nem akartak engedelmeskedni....
Külön meg kell említenem azt a keserű emlékemet, amely már jóval több mint fél évszázada igen élénken él bennem.
Amint említettem, édesapám nyomorék ember volt. Mankójára támaszkodva állt a meredek, és igen magas töltés felső részén, amikor az ötös oszlopba sorakozó parancsot kiabálták.
Akkor oda ment hozzá az az ávós, aki már otthon is figyelt bennünket, és durván, gúnyosan rákiáltott:
-No, és most mi lesz ezredes úr?
-Nagyon magas, és meredek ez a töltés nekem, nem tudok lemankózni a sorba.
-Dehogy nem tud!- rivallt rá az röhögve, és akkorát lökött rajta, hogy előbb ért le, mint a mankói....."

Szekerek várták a megérkezetteket, felpakolás után elindult a gyászos menet.
Menet közben óvatosan szót váltva a fuvarosokkal kiderült, hogy ők már 1950-1951-től itt vannak, és nap mint nap elmondják nekik, itt is fognak megdögleni.

Több kilométer megtétele után érkeztek meg a tetthelyre.
Mint később kiderült, 12 ilyen tábor volt már akkor, ez volt a borsósi I. és II. tábor.
Az I. tábor előzőleg gépszín és szerelőműhely volt, a gépszínnek nyitott tetejét pala takarta,padlása nem volt, nyáron meleg volt, télen meg hideg, ráadásul ha esett, beázott. Ezt télen meg is szüntették, mindenkit odahelyeztek el ahová tudtak, igya zsúfolt II. tábor még zsúfoltabb lett.
Mi a II. táborba kerültünk.
Ez valamikor munkásszállásnak készült, három nagy "hodályból" állt, valamint voltak épületek, ahol az ott dolgozó munkások laktak régen, volt disznóól, tyúkól hozzá, amit szintén berendeztek szállásnak.
Ekkor kezdődött el a második kifosztásunk!

------