Együtt írt valóság 2010, Feleségek.hu antológia
Másnap hajnali 4 órakor ki lett zavarva mindenki az udvarra névsorolvasás címén. Itt lett kiválogatva, ki hol fog dolgozni.
Több lehetőség közül is lehetett választani, állattenyésztés, vagy növénytermesztés. Épp kezdődött az aratás, volt munka bőven.
El lehet képzelni, min ment keresztül az az ember, aki soha életében nem csinált olyan munkát amit kapott, és még ez volt a függvénye, hogy esznek-e vagy sem, mert az ellátásért meg kellett dolgozni.
Az a család járt a legrosszabbul, ahol beteg, idős felnőtt vagy kisgyerek volt. 7,50 Ft volt a napi ellátmány egy főre, de volt, hogy nem tudtak ennyit 12-14 óra alatt sem megkeresni.
Persze idővel kiderült az is, hogy nem jól fogott a ceruza, ezért később egy másik telepen lázadás is történt, amit már nem lehetett eltusolni, ki kellett vizsgálni.
Innentől kezdve egy kicsivel könnyebb lett az életünk, leváltottak egy pár rendőrt is, mert bizony sok rosszat elkövettek.
Álljon itt egy részlet egy visszaemlékezésből:
"Csak voltunk, és keservesen túléltük a napokat. A felnőttek egyre gondterheltebbek lettek. Ennek súlyát mi gyerekek is átéreztük..... Nem kellett már ránk szólni semmiért.
.... Azután egy napon olyan történt velünk, mely sok képzeletet felülmúl. Bátran állíthatom, átéltük a világ végét.
Váratlan hirtelenséggel beállítottak fegyveresek a táborba. Valamiért dühödten üvöltöztek. Nem tudom, mi voltunk-e rosszak, vagy talán a felnőttek követtek el valamit, amiért veszettül tomboltak. A felnőttekkel pár faládát szedettek össze,...hármat, vagy négyet egymás tetejére kellett rakniuk egy sorba.
Mi gyerekek ott álltunk, és néztük. Nővérem és én egymás mellett, szorosan. Majd ránk mutattak: te, meg te- ezek voltunk mi, én meg a nővérem- és még vagy három gyerekre. Ránk kiáltottak:
-Álljatok fel a ládákra!
Jól emlékszem, alig bírtam valahogy felkapaszkodni, négykézláb igyekeztem mert nekem még magas volt.
-Álljatok vigyázzba, és meg ne mozduljatok!
Megdermedtünk, nem néztünk még egymásra sem. Álltunk vigyázzban, mozdulatlanul. A felnőttek, akik körülálltak bennünket, sóbálvánnyá dermedtek. És akkor a fegyveresek lassan felemelték a puskáikat ránk szegezve.
Néhány felnőtt ki akarta magát tépni a tömegből, hozzánk rohanni, de nagy erővel lefogták a többiek.
-Nem mernek lőni, nem mernek lőni!- Hallottam, s álltam, mint az ólomkatona.
És eldördült az első lövés! Hirtelen összerándultam, kívül-belül reszkető remegés tört rám, dideregni kezdtem, fogaim úgy vacogtak, mint télen, a majdnem megfagyás idején.A golyó valahová a homokba fúródott, láttam a kavargó porfelhőt.
Azután újra lőttek! Dörrenés. Láttam, még mindegyikünk áll. Testvéremre pillantottam, ő is állt.
Megpróbáltam legyőzni a szörnyű remegést. Féltem, hogy megmozdulok.
A harmadik lövésnél szorosan behunytam a szemem, hogy ne lássam, merre tart. A ládába csapódott. Hallottam, ahogy recseg, törik a fa. Felkészültem mindenre, a halálra is. Az ötödik süvítő dörrenés után már nem éreztem semmit, lábaim kővé zsibbadtak, érzékszerveim megszűntek működni. Többé nem számoltam a lövéseket. Csak mindegyik után megállapítottam, hogy még állok.
Durranás, ládarecsegés, durranás, ládarecsegés! Egyszer csak egy pillanatra hirtelen irtózatos csend lett.