lehet, hogy nem kellett volna.
Amiről még feltétlenül beszélnem kell, az a kárpótlás!
1993.11.17-i Határozat alapján az elszenvedett szabadságának törvénysértő és igazságtalan elvonása miatt kárpótlási jegyben fizetendő kárpótlást állapítottak meg részemre 187 000,-Ft értékben, 17 hónap kitelepítés ellenszolgáltatásaként, valamint ez az idő szolgáljon munkaviszonynak a nyugdíj megállapításánál.
Ezért is én szégyenkeztem, mert ugyan annyit kaptam, mint az Édesanyám. Pedig hol van az én sérelmem, az övéhez képest.
Talán emlékeztek rá, ebben az időben, mindent kárpótlási jegyért lehetett kapni. Sőt mindenki, akinek pénze és információja volt, kárpótlási jegyet akart venni, lehetőleg féláron. És aki egy kis pénzhez akart jutni, eladta ennyiért.
Aztán utólag kiderült aki tehette, gyárakat tudott megvenni ezekért a jegyekért, persze ez csak a jó elvtársak és családtagjai körében volt ismert lehetőség.
Mikor eljöttem nyugdíjba, kb 3 000,-Ft-tal lett több a nyugdíjam.
Egyszer olvastam egy sikeres milliomos beszámolóját, mi a titka a sikerének, azt mondta, csak az első milliót nehéz megszerezni.
Számoljunk csak! Most már 6 év után kb 4000,-Ft-nál tartok , innentől kezdve még legalább 18 évig kell élnem, és meglesz az első millióm. HÚÚÚ, innentől kezdve már sokkal könnyebb lesz.

Hogy miért tartottam fontosnak megírni ezt a kis visszaemlékezést?!

Kb. 8 évvel ezelőtt kerestek-találtak meg a sorstársak, és lett elhatározva, aki teheti és akarja, írja meg a visszaemlékezéseit.
Édesanyám rögtön élt az alkalommal, amit szívesen leírtam Neki. Gondolkodtam, nekem is kéne pár sort csatolni, valahol én is érintve voltam, de aztán elvetettem az ötletet. Mit tudok én elmondani azokhoz képest, akik ténylegesen végigszenvedték az egészet!
Feladtam a levelet, és azóta bánom, hogy nem írtam hozzá semmit.

Július végén kaptam Tündértől egy kedves meghívást, azóta vagyok itt. Szembesültem azzal, hogy milyen szívesen írják le az emberek sorsuk egy-egy kis epizódját, mások okulására, esetleg saját megkönnyebbülésükre.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én is veszem a bátorságot, de az élet útjai kifürkészhetetlenek.

2006.06.02-tól itthon volt a Száműzöttek a Hortobágyon c. könyv, melyet azóta el akartam olvasni, csak soha nem vitt rá a lélek.
Aztán augusztusban megjelent a " 60 év", ami az utóhangról szól, mi történt a szabadulás után.
Itt és akkor érlelődött meg bennem, hogy ezt most már el kell olvasnom, túl kell rajta jutnom.
Augusztus 28-án írtam az első kis szösszenetemet, Az első emlékeim címmel, kipróbálva, mielőtt elolvasnám a könyveket, én mire emlékszem.
Ezután kezdtem el olvasni, aztán írni, és kisebb nagyobb megszakításokkal ez a 12 rész lett belőle.
Nagyon nehéz volt! Biztosan éreztem ezt előre, ezért nem akartam elolvasni az első könyvet, de érdemes volt túltenni magam ezen az érzésen.
Most, hogy túl vagyok rajta, világossá vált, mennyire mélyen megszenvedtem ezt, hiába gondoltam azt, hogy sikerült szőnyeg alá söpörnöm, nem látszik, így nincs is. A púp megmaradt, kilátszott, csak én nem vettem róla tudomást.