– Engem nem engednek el – mondtam halkan. Erre alkalmi barátnőm felajánlotta, majd elkér a szüleimtől. Tudtam én, hogy nem szeretetből teszi, hanem azért, mert őt is csak akkor engedik el, ha nem egyedül megy. Ha már így esett, bólintottam.
Felvettem az aznap varrt nadrágszoknyámat egy sárga inggel, leengedtem a hajamat, kicsit talán meg is fésültem, és elindultunk.
Százezernyi csillag ragyogott az égbolton, de egyik sem világította túl azokat a kék szemeket.
– Művésznő, már nagyon vártam! – így fogadott A. az ajtóban. Úgy nézett, de úgy, hogy a pillantása beleette magát a bőröm alá, parázsként izzott rajtam a tekintete, és meg sem állt a szívem kapujáig. Ott bebocsátást kért - és kapott. Tizenhat voltam… de nem könnyűvérű, csak kicsit naiv.
Az egész estét velem töltötte. Ült mellettem és mesélt. Beszélt és mosolygott, gesztikulált, és ragyogott a kék szeme. Akkor éreztem életemben először azt, hogy jó lenne, ha megállna az idő, és nem rohannék tovább. Felnőttem néhány óra alatt. Hozzá „öregedtem”. Mert idősebb volt, huszonegy. Én még addig soha, senkit nem hallottam olyan szenvedéllyel beszélni. Mindenről volt véleménye, és ki is tudta fejezni azt szépen, okosan, választékosan. Csak velem törődött, senki mással. Mellettem ült, hozzám beszélt, Én érdekeltem. Nekem mesélt… engem kérdezett.
– Kicsim – mondta a búcsúzáskor- Én soha nem hittem abban, hogy létezik szerelem első látásra. Bevallom neked, kiröhögtem azokat, akik ilyesmiről meséltek nekem. Aztán megláttalak téged ma délután, a szakadt nadrágodban, a bájos arcoddal, a hanyagul összefont copfoddal… és bevégeztetett. Szerelmes vagyok. Visszavonhatatlanul.
Mielőtt csókot adott volna a számra megkérdezte, szabad-e. Nem volt időm válaszolni.

Otthon ágyba bújtam, és forogni kezdett velem a világ. A pulzusom összezavarodott, az agyam pörgött, a gondolataim villámokként cikáztak a fejemben.
– Nem lehet! Ismerősöm szerelmes belé, nem lehet! – ezt mormogtam magamban, míg aztán nagy nehezen elaludtam. Álmodtam. Új érzéseket, új világot. Gyönyörű volt, de a legszebb álmok nyomják az ember mellkasát a legnagyobb erővel.
Eltelt egy hét. Aztán újra láttam. Nem volt megállás. Visszavonhatatlanul… igen, jól fogalmazott az első estén. Tele voltam kételyekkel. Ő, aki után bomlanak a lányok, pont ő, pont engem, a szürke kis könyvmolyt? Szeretni ő, engem? Nem mertem, nem tudtam elhinni. Mégis vele voltam. Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, sétáltunk… és várt rám…és vártam rá. Csak hét végén láthattuk egymást. Akkor aztán ittuk a másik tekintetét, szavait, érintését, és a csókokat. Nem volt több. Várt rám. Imádtam – ezért is.
Persze beindultak a féltékenységből és irigységből fakadó pletykák, hazudozások, de nem törődtünk semmivel, ő csak velem, én meg csak vele. Gyönyörű nyár volt… és iszonyatos.

Péntek este együtt szórakoztunk egy diszkóban. Letérdelt elém, és úgy énekelte el nekem a dalunkat. Casanova unokája meghasonlott. Ledobta az álarcot, és semmit, de semmit nem akart, csak engem szeretni.
Kicsit összezördültünk azon az estén… kicsit ostoba voltam, Ő meg kicsit féltékeny. Hazamentem, de nem tudtam aludni. Valami megmagyarázhatatlanul idegesített. Mintha láthatatlan kezek nyúltak volna felém… mintha ajkak mozdultak volna szóra, de hangok nem jöttek… borzasztó érzésem volt. Féltem. Átöleltem a félelmemet, magamhoz szorítottam, hátha elmenekül, de nem tette. Velem maradt. Mély, félelemmel teli álomba merültem.
Reggel egy halk, óvatos hangra ébredtem. Az unokatestvérem volt az, aki ismerte A.-t, és a barátait.
– Kelj fel, légy szíves! Valamit el kell mondanom…