Kirohantam a házból, ki az udvarra, megálltam, és újra rohanni kezdtem. A konyhában találtam magam. Akkor már nem zokogtam. Valami félőrült, sokkos nevetés tört elő belőlem, és kezdtem magamat kívülről látni.
Nem, nem, ne szórakozzatok velem! Hülye vicc volt, most már hagyjátok abba! Nem tetszik ez nekem! – csak kiabáltam, mire anyám megfogta a karomat, és lecsitított:
– Térj észre! – mondta erélyesen – Meghalt! Nem tehetünk semmit!
– Nem tehetünk semmit… – ismételtem a szavait halkan, magamba roskadva.

Haragudtam a szerelmemre. Elment, itt hagyott, egyedül, tökegyedül, el sem köszönt! Hogy tehet ilyet, aki szeret?! Félőrült voltam… és meghaltam én is, ott belül.

Sok időbe telt, mire elfogadtam a tényt. Rosszkor volt rossz helyen. Igazából, amikor virágot vittem a sírjára, még akkor sem hittem el, hogy lent van a földben. Nem lehetett, most sem lehet ott. A felhők felett ragyogtatja a nap a szőke haját, és az ég az ő szeme kékjéből táplálkozik. Ezt gondoltam.
Ezt gondolom ma is, bár elmúlt húsz év… Az ég kékje az ő szeme, a haját pedig minden nyáron láthatom az aranyló búzamezőkben.
Van ott fent egy jó srác… egy okos, intelligens, szenvedélyes, csillogó szemű… angyal… és vigyázza talán az álmomat minden éjjel. Mert én voltam az ő Kicsi Csillagja… talán most is az vagyok. Talán…

… nem hiszem, hogy valaha is elfelejteném, ahogyan szeretett. Nem hiszem, hogy valaha is visszanő az a kis darabka a szívembe, amit magával vitt.
Nem hiszem, hogy vigasz lehet, hogy az én nevemmel a száján halt meg… nem hiszem.

Írta: Ada