és önzetlen ember volt. A baráti társaságban nem volt olyan személy, akinek ne segített volna bármiben. A szakmáját tekintve épületgépész volt, és szinte minden lakás felújításában segített mindenkinek, és nem pénzért, vagy haszonért, hanem mindig csak barátként. Bármi gond volt, ott volt és segített. Úgy is mint ember, s mint barát is.
Amikor gondunk volt rá mindig számíthattunk. Nem volt ideges, nem káromkodott, és nem szidott senkit, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan elsőre gondolta. Figyelmes, intelligens, udvarias volt.
Volt humora és karaktere, szerette az életet. Nem volt még saját családja, a szüleivel élt. Segítette a nővérét, és annak fiát, aki neki volt a keresztgyereke. A helyi focicsapat drukkere volt, és minden hazai meccsre elment, és szurkolt. A munkája mindig precíz és megbízható volt. Amikor azt mondta ennyire ott vagyok, ott volt, és megtette amit meg lehetett. Amikor kellett szerelt, festett, betonozott, vagy éppen ha szállításban kellett segíteni, akkor azt tette. Életünk fontos pillanataiban eddig mindig ott volt, és most már elment, magunkra hagyott minket. Kegyetlen, mert a hiányát még fel sem fogtuk, és nem értjük miért pont Ő kellett a felső világba? Még a múlt héten itt volt nevettünk és beszélgettünk és senki nem mondta volna, hogy ma már érte sírunk majd. A megmásíthatatlan tények előtt úgy állunk, mint gyerek a cukorka bolt kirakata előtt nézünk, és nem értjük mi és miért van, és miért pont vele, velünk történik minden? Nincs magyarázat.
Még mind arra várunk, hogy valaki talán felébreszt minket és azt mondja ez csak egy rossz álom volt. A gond, hogy nem tudjuk meddig álmodunk, és mikor jön az ébredés. A szívünk belefájdul a gondba, vívódunk, hogyan lehetne ezt mégis átvészelni, de nincs magyarázat, vagy értelmes gondolat a dolgokra. Kezünk imára kulcsoljuk és várjuk lelkünk mélyén a csodát.
Elment egy barát, testvér, haver, aki kora szerint még bőven élhetne. Megnősülhetne, lehetne gyereke, akit pesztrálhatna, felnevelhetne. Az egyetlen vigasz, amit egy másik barátunk mondott, hogy majd ott vár ránk a túloldalon, és előre ment, hogy előkészítse a helyszínt az érkezőknek.

Én mégis fohászkodom, hogy lelke elnyerje méltó helyét, és szívünkben soha ne hunyjon ki az érte égő láng, a szeretet. Szívünkben egy helyre kerüljön az általunk szeretett, és nagyra becsült emberekkel. Mindig legyen majd valaki, aki közülünk majd érte is gyújt egy szál gyertyát az emlékezés napján még nagyon sokáig. Így emléke is fennmarad majd soká. Családunkban mindenki ismerte és kedvelte, így mi biztosan emlékezünk majd rá. Legalábbis remélem. Míg szívünk dobban és kezünk emelhetjük mi megtesszük ami tőlünk telik. Most fejet hajtok majd és meggyújtom érte az emlékezés gyertyáját, hogy már az év végéig mindig égjen és emlékeztessen majd a szent ünnepen is egy igazi jó barátra.
Nyugodjon békében, lelke szálljon a magasságba, teste pihenjen az örök ágyban!

Írta: Divi Éva