- Tigrisem... - suttogom.
Ő felfektet az ágyra maga mellé, és széthúzza a lábam, hogy akadálytalanul gyönyörködhessen asszonyiságomban. Zöld szeme sötétlik a vágytól, az arcára sóvár kifejezést csal a gyönyör. Amikor szájával egyre közelít, azt akarom, hogy teljesen faljon fel, de ehelyett megállítom, és hátradöntöm, hogy lovaglóülésben ülhessek rá.
- Gyere! - sürget. - Gyere rám!
- Még nem. Bízz bennem! - mondom, és teljesen átveszem az irányítást.
A hajnal előrehaladtával egyre tisztábban látom a testét. Rajta ülve először beletúrok hosszú, szőke hajába, majd a hüvelykujjam hegyével finoman végigsimítom a sebhelyet, amit a tigris okozott. Az arcának bal felét, az állától a szemöldökéig felhasította a vadállat. Izgató, ahogy a fehér heg kettészeli a szemöldökét. Vad és férfias. Végigsimítva a testét, még több heget fedezek fel rajta... Egyenként végighúzom rajta az ujjaim hegyét, és lehajolok, hogy megcsókoljam... Szeretném kárpótolni a fájdalmaiért, és magam sem veszem észre, hogy mikor adom oda a szívemet minden meggyőződésem ellenére. A tigrisidomárom... Mindketten veszélyes játékot játszunk. Látom, hogy a gyengédségem megadja a végső döfést a szívének... elveszek a tekintetében... már nem tudom, hogy mibe sodródom, és éppen ki csábít el kit... Érzéki kínzással ágaskodó, lüktető férfiassága bársonyos csúcsát érintem meg, majd megcsókolom ott is finoman, végtelenül gyengéden, miközben végig a szemébe nézek... Nincs bennem több szemérmesség csak égető tűz... érzem a hatalmamat...
A következő pillanatban váratlanul letámad, és már nem akarok lassítani, amikor megérzem férfias vágyakozását a hasamnál.
- Tigrisem! Kérlek, kérlek! - könyörgök zihálva a vágytól.
- Kis boszorkányom...

Dühös vagyok. A tigrisidomár már napok óta kerül. Egyszerűen nem tudom mit csináltam rosszul... Amikor a csábító démon voltam, minden nap a nyomomban járt... Akkor odafigyelt rám és elhalmozott gyengédséggel. Az én vágyaimat helyezte előtérbe az övé előtt, mintha istennő lennék. Amikor pedig gyengéd lettem hozzá és szerettem... Amikor úgy éreztem, hogy szeretnem kell, mert erre van szüksége... és odaadtam neki magamból mindent, hogy begyógyítsam a sebeit... akkor nem keresett többé... és most úgy érzem... hogy csak a bolondját járatta velem... piszok gazfickó... Kiszököm a titkos folyosón a palotából.

Teljesen összezavarodva bolyongok a palota mögötti varázskertemben. Haragos vagyok és csalódott. A tikkasztó nap után jólesik a fogyó hold sápadt fényének simogatása. Ellazítom magam, és szabadon engedem minden érzékszervemet. A nőiességem torpedótámadást kapott ugyan, de ezt is túlélem, csak idő kérdése. Lehunyom a szemem, hogy teljesen átjárjon az éjszaka hangulata, hogy feltöltődjek a természet mindig megújuló varázsával. Átkarolom magam, és lassan ringani kezdek az ősi ritmusra. Hosszú, fekete hajamat felborzolja a hirtelen feltámadó szél, és meglibbenti vörös, szatén hálóruhámat...

Zöld fűvel és zöld fűzzel
fogoly lelkét elviszem,
növeld szerelmét, növeld nekem,
ahogy nő a zöld fűzem...

Kántálom a varázsigét újra és újra... szabadon engedem az elfojtott vágyaimat, és érzem, ahogy betölt az ősi erő. Pár perc múlva halk neszezést hallok...
- Te meg mit keresel itt? - kiáltok rá hirtelen a tigrisidomárra.
- Téged, kis boszorkányom.
- Csak kihasználtál! - vádolom mérgesen és szomorúan. - Miért nem kerestél? Megijedtél?