Együtt írt valóság 2010, Feleségek.hu antológia
- Nem...
- Ne áltass tovább, undorodom tőled - vagdalkozom a szavakkal, és hátat fordítok neki.
- Miért? - kérdezi, és átkarol hátulról erős kezeivel.
- Mert gyáva vagy, és kihasználtál. Vedd le rólam a koszos kezedet!
- Ez nem igaz! - tiltakozik.
- Dehogynem! Mi volt a baj? Hogy rájöttél, hogy gyengéd is tudok lenni, nem csak vadmacska? Megijedtél, mert gyengéden szerettelek? Szerelmes lettél belém vagy mi van?
- Én nem vagyok szerelmes típus, tudod.
- Persze, minden macsó ezt mondja. Semmi baj, majd kihevered.
- De kellesz nekem! - makacskodik.
- Ugyan mire? Nem érdekelsz, mert gyáva vagy! Félsz a saját érzéseidtől! - kiabálok reszketve a dühtől.
A következő pillanatban felemelem a ruhám alját és szaladni kezdek, hogy elmeneküljek előle. Azonban az idomárom szinte azonnal utolér, és magához szorít.
- Boszorkányom - suttogja.
- Ne! Ne! - kiáltom.
- De igen, igen - erősködik - nem lehet tagadni, ami köztünk van. Én is tudom és te is. A sorsunk elkerülhetetlen.
A karjaimat az oldalamhoz szegezi, és száját mohón az enyémre tapasztja. A testem azonnal reagál és kigyúl. Érezem, hogy bárhogy kapálózok is, a szívemben nagyon is akarom őt. Egyszerre imádom és gyűlölöm. Majd megőrülök az ízétől...
- Hadd legyek a titkos szeretőd!
- Képtelenség! - tiltakozom erőtlenül, és már nem állok ellen, amikor hatalmas kezével a ruhám alá nyúl...
Ernyedten fekszem a tigrisidomár sebhelyes hasán, teljes súlyommal ránehezedve. Nagy kezével a hajamat simogatja, ettől mindig elérzékenyülök. Tudom, hogy ez kell legyen az utolsó szeretkezésünk...
- Ne hidd, hogy egy vad szeretkezéssel és becézgetéssel levehetsz a lábamról! - jelentem ki zordan. - Komolyan mondtam, hogy nem akarlak látni többé.
- De szeretlek! - csúszott ki a száján.
- Nem, te semmi másra nem tudsz gondolni, csak a szerszámodra - csattanok fel.
- Pimasz vagy!
- Egy hercegnővel beszélsz - emlékeztetem, és felpattanok róla.
- Eddig ez nem számított...
- Megváltoztak a dolgok - mondom, és felállok, hogy lesimítsam felgyűrődött hálóruhámat. A vörös szaténra nedves fűszálak tapadtak.
- Minden megváltozott, gondolkodtam kettőnkön. És nagyon nem szeretnék kikészülni miattad. Tönkretettél az elmúlt pár napban - folytatom.
- Sajnálom...
- Én is, hidd el, de jobb lesz így. Félek, hogy belém szeretnél, és én nem tudom majd viszonozni.
- De miért?
- Már másfél éve valaki mást szeretek, csak háborúba ment. Hónapok óta nem hallottam róla.
- Ki az? - kérdezi az idomárom csüggedten.
- Az neked nem fontos. Lehet, hogy már meghalt... - válaszolom, és újra érzem azt a szorító érzést a mellkasomban.
Elgondolkodva sétálok zöld bársonyruhámban a palota udvarán. Nem hagy nyugodni a tegnapi