pici anyajegyet a bal szeme alatt az arccsontján, és a hosszú, egyenes orrát, amit talán a skót őseitől örökölt. Az én harcosom. Hasát cirógatva próbálom felébreszteni nem sok sikerrel.
- Ébredj hercegem, mindjárt felkel mindenki. Indulnod kell - mondom neki, miközben hozzábújok a hátához, a karjaimmal átölelem a felsőtestét, és az arcom a feje tetejére hajtom.
- Már reggel van? - riad fel.
- Sajnos.
- Hercegnőm, van egy rossz hírem - fog bele.
- Ne mondd azt, hogy azonnal menned kell! - váltok könyörgőre.
- Sajnos ez csak ilyen rövidre sikeredett...
- Vigyél magaddal! - kérlelem.
- Nem lehet, nem vonhatlak bele a harcos életembe. Nem lenne jó neked, hidd el!
- Tudom, tudom - válaszolom lemondóan, és nem akarom újrakezdeni a vitatkozást, úgysincs értelme. Csökönyös mint egy öszvér, lehetetlen meggyőznöm arról, hogy jól is elsülhetne a közös kaland.
- Tudom, hogy velem szeretnél lenni, de a háború nem nőknek való. Hidd el, bentről nézve nem olyan romantikus, mint kívülről, és ha egyszer benne vagy, már nem tudsz kiszállni, amikor csak szeretnél. Ha mindennek vége, visszajövök érted, de addig is találkozhatunk.
Sóhajtva adom fel, hogy próbáljam meggyőzni az ellenkezőjéről, mert valójában érzem, hogy igaza van. Nem jók ezek a háborús idők egyikünknek sem, és jobb neki, ha biztonságban tud itthon a palota falai között, amíg a harcmezőn csatázik. Pedig szívesen mellette lettem volna a bajban, hogy támogassam és éjjel melegen tartsam az ágyát. Értem az érveit... csak... csak... csak ne szeretném ennyire... Azt sem akarom, hogy azt higgye, hogy csak akkor kell nekem, ha jól mennek a dolgok. Ezek a konok férfiak...
- Szerelmeskedjünk még egyszer utoljára... - csábítom, és a szám a mellbimbójára tapasztom, hogy nyelvemmel erősen masszírozzam, majd játékosan úgy csinálok, mintha megharapnám... Azonnal felébred bennem a szunnyadó vágy, és lovaglóülésbe helyezkedek rá. Lassan rácsusszanok, és élvezem, ahogy betölt...
- Olyan jó benned! - sóhajtja...

- Látom keveset aludtál már megint - lép mellém a tigrisidomár magányos, palota kertjében tett sétám alatt.
Újonnan felfedezett szemérmességemmel húzom összébb magamon a bíborszínű köpenyemet.
- Mondd csak, Tigrisem, miért van az, hogy a korodbeli férfiak annyira makacsul ragaszkodnak az elképzeléseikhez?
- Mi már nehezen változtatunk - válaszolja szőke bajsza alatt.
- Nem tudom, hogy vehetném rá, hogy meggondolja magát, de nyaggatni sem akarom, az ő nézőpontjából igaza van. Talán jobb, ha kivárom míg eljön a tökéletes idő.
- Az sosem jön el, háborúk mindig lesznek.
- Ne keseríts el - nézek rá elszomorodva.
- Vagy az is lehet, hogy hazudik és nem kellesz neki.
- Ez nem igaz, szeret engem! - tiltakozom és veszem a védelmembe azonnal Arnold herceget.
- Pedig nagyon úgy néz ki, hogy csak játszik veled. Vagy mondta egyszer is, hogy szeret? Biztosított a szerelméről?
- Nem, de...
- Szóval nem - vigyorog kegyetlenül. - Itt vagyok én, nem vagyok elég jó neked?
- Téged sosem szerettelek, és sosem ígértünk egymásnak semmit - hűtöm le.
- De jó volt. Nem tagadhatod le, ami köztünk volt!
- Nem tagadom, de az csak kellemes kikapcsolódás volt mindkettőnk örömére - egyezkedek.