83 karácsonya
2021. november 28.
Az érettségi után úgy éreztük, hogy most kezdődik számunkra a nagybetűs élet. Elköltözünk otthonról, koleszosok leszünk, megtaláljuk a nagy Őt, vagy éppen elveszítjük a nagy Őt. Az bizonyos, hogy valami különlegesre vágytunk, valami olyan dologra, ami egész életünkben nyomot hagy bennünk. Új batárokat találtunk, kerestük a szerelmet, új utakat fedeztünk fel, feszegettük saját korlátainkat, élményeket gyűjtöttünk. Olyan élményeket, amelyek, valahogy eljutottak a lelkünk mélyéig, és sokkal, sokkal később nagyon szép emlékként újra előkerültek onnan.
Ági is főiskolás lett. 18 múlt, magas, darázsderekú lány volt. Gyönyörű gesztenyebarna haja háta közepéig ért, mindig kibontva hordta. Szép babaarcát érdekessé tette zöld szeme, melyet halványsárga udvar vett körül, mikor a fény éppen megvilágította. Szobatársak lettünk, majd később barátnők. Hónapok múlva Ági életében megjelent Zoli, aki szintén a főiskolára járt, csak más fakultációra. Igazán kivételes srác volt. Külsőre talán kicsit különcnek tűnt, de ez csak a látszat volt. Mögötte nagyon érzéki, ritka jó képességekkel megáldott fiú volt. Aki ha valamibe belekezdett, akkor azt teljes odaadással tette. Így volt ez a kapcsolatukkal is. Tiszta szívvel szerette Ágit. Szerelem volt első látásra, mondta később Ági.
Barátnőm erre a „teljes odaadással szerelemre” még nem állt készen. Az elején még minden rendben ment. Apró lépésekben, de kezdtek megváltozni a dolgok. A tervezett közös randikat valamiféle mondva csinált indokkal mellőzni igyekezett. Egyre gyakrabban volt a kifogások listáján: vizsgára kell készülnöm, haza kell utaznom, és a legrosszabb kifogás a fáj a fejem volt. Rossz alibi volt mindegyik, tudtuk ezt mindannyian, akik ismertük Ágit. Zoli is tudta, de oda volt Ágiért, imádta őt, ezért elnézte ezeket neki. Áginak egyre zűrösebben alakultak a kapcsolatai. Találkozott egy nála jóval, idősebb férfival, teljesen elment az esze! Nem hallgatott senkire, hanyagolta a sulit, vizsgát, haza sem járt már, és Zolit is mélységesen megbántotta, aki még mindig rajongott érte. Ági kivárt, Zoli döntött!
83 karácsonya volt a kollégiumban. Ez volt az utolsó évünk. Együtt volt a csoport, együtt ünnepeltünk. Ági éjfél után egyre idegesebb volt, a megbeszélt találkát várta, várta a férfit, aki hónapokon át szédítette. De hiába, mert mint kiderült Áginál fontosabb dolog is van az életében, az pedig a családja.
Ez idő alatt Zoli a kolesz szobát karácsonyi díszbe öltöztette: kis fenyőfa, sok apró saját készítésű dísszel, mindenütt kicsi mécsesek égtek, fenyő- és narancsillat, rengeteg fehér ping-pong labda, mintha bokáig érne a hó. Meggyújtotta a gyertyákat, gitárján Zorán: Ünnep című dalát játszotta, halkan énekelt. Benyitottam. Csak ennyit mondott:
- Küldd be Ágit!
Ági megállt az ajtóban, Zoli elhallgatott letette a gitárt, helyette bekapcsolta a lemezjátszót, ahonnan ugyan az a dal szól, halkan: „Olyan jó-jó-jó de mondd, hány perc az ünnep, óh mond-mond-mond-mond-mond, mond meddig tart.” Ágira nézett, csak ennyit mondott:
- Ezt mind Neked csináltam, ezt pedig Neked írtam!- és elment.
Ági ott állt az ajtóban, belépett, becsukta maga mögött. Sokáig álltam kint, hallottam, ahogy sír. Később, mikor bementem hozzá ott ült a leégett gyertyák, a süket lemezjátszó mellett, a fenyő- és narancsillatú kolesz szobában és most már zokogott.
Kivettem a kezéből a levelet és olvasni kezdtem:
„Soraim most munkálatlanok lesznek. Amikor utoljára rád néztem, szemem magamra nézett. Beszéltem sok mindenről. A szavak nem ölték meg az utat, melyet vágtak maguknak. Nem. Nem volt út. Csak a szemek maradtak. És test. És nyugalom.
Emlékszel arra az éjszakára, amikor a szél beleharapott az ablakainkba? Az utolsó harapások is akkor voltak kettőnk között. Az utolsók és az elsők. Mert csak foggal, összeszorított foggal lehet kibírni, ami eztán lesz.
Majd emlékezz a tele hűtőre, a félrecsúszott lepedőre a bevetetlen ágyra, a lejárt lemezekre, a méretlen idejű éjszakákra és mindenre, mindenre. Mert ezek azok, amelyek elvehetetlenek. Lopás a múlt, lopás a jövőnek. Ez az egyetlen bűn, amit nem büntetnek. Hagyd hát, hogy így legyen!
Pirulásod mosolygós alma. De milyen fákon virágzott és termett? Az élet, amiről te beszéltél sokszor fagyott gyümölcsös, láda nélküli kert. De kell, hogy essen rá eső, és kell, hogy higgyük újra piros lesz őszre. Azt akartam, levél legyen az arcod, s a gyökér a szám. De csak ágak lettek, gyenge parányi hajtások.
Itt az idő, mikor az óra azt mondja vége és rúg még egyet. Aztán majd valaki megint felhúzza. Őrizd meg a lépteidet, álmatlan álmaidat, a nyugalmat és őrizz minden szót amely sz-betűvel kezdődik
K….., 1983 karácsonya …..Zoli(Csuti)
Most már, mind a ketten sírtunk!
Azt tudom, hogy Zoli az utolsó félévet levelezőn végezte el.
A 35 éves csoporttalálkozón Ágival külön ültünk az egyik sarokban. Előjöttek az emlékképek. Ági szeme könnyes lett, elővett a táskájából egy sárga levélpapírt, ami a sok olvasástól már ronggyá volt gyűrve, azt kérdezte:
- Megismered az írást? - Emlékszel?
– Mintha tegnap történt volna!- mondtam.
Akkor, ott, úgy sírtunk mind a ketten, mint 83 karácsony első napjának hajnalán a fenyő- és narancsillatú kolesz szobájában!
- Clara62 -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.