A gyíkok kertje
2026. augusztus 30.
– A GYÍKOK KERTJE – FENNTARTHATÓ KERTEK VERSENY
Fund Virág kertje
Egy kósza gondolatból indult az egész... Egy kora tavaszi, verőfényes napon, amikor épp haza felé vezettem Mohácsról, Himesháza határán, a falum előtti elhagyatott présházakat elnézve arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha itt a közelben, a faluban lenne a „szőlőhegyem”.
Igencsak praktikus lenne közelebb az otthonomhoz, nem tíz kilométerre, bármennyire is szeretem a másikat Mohács-Szőlőhegyen. Hamarosan negyvenhét éves leszek – azóta be is töltöttem –, s az időt megállítani úgysem tudom. Fizikailag is jobb lenne egy közelebbi és kisebb birtok, ahová akár biciklivel is elkerekezhetnék, ha kedvem szottyan.
Elmondtam ezt este anyámnak, és meglepetésemre azt mondta, hogy ez a valaha volt legjobb ötletem. Mondta is, hogy írjak a volt szomszédasszonyunknak, mert nekik van egy öt-hat éve elhanyagolt szőlőjük. Hát, minden így kezdődött...
Úgy vagyok vele, ha valami bogár elindul a fejemben, és tudom, hogy az jó dolog, akkor azt most azonnal akarom. Türelmetlen vagyok, ha valami nagyon érdekel. Tehát anyám mondta, és még aznap, február 27-én írtam is a szomszédnak, hogy keresek valami présházas-szőlős-gyümölcsös valamit a falu határában. Kipróbálnám kezdetben bérlésre, és ha minden működik, akkor később megvenném, ha elbírok vele és beleszeretek. Hamar megjött a válasz, hogy nincs jó állapotban, mert több éve nem használják, nagy gaz az van, de ő mindenre nyitott, és nem kér érte semmit.
Mivel elfoglaltak voltak, így csak március 6-án tudtam megnézni a tulajdonos férjével. Fú, az nagyon hosszú idő volt! Nekem.
Már a présháznál a kiskapuhoz érve elkapott az az „igen” érzés. A kis présház a tornyával, ami a felső szoba-konyhába vezető csigalépcsőt rejti, a kiskaputól a házig vezető járda felett a szőlőalagút, az erkély, a kilátás a tájra, a hegyekre még lomb nélkül is bűbájos volt.
Ő kicsit szégyellte magát az állapotok miatt, és elmondta, hogy ő ezt és ezt csinálná... én pedig csak hagytam beszélni, és megállapítottam, hogy szerintem ő nem is gondolja, hogy én ezt egyedül fogom csinálni. De teljesen egyedül! Szóval nem fogok oszlopokat cserélni a szőlőben, mert arra kevés vagyok, de tudtam, hogy azt a párat, amit nem tudok stabilizálni, egy hosszú karóval megoldhatom.
Aztán ott helyben eldöntöttem, hogy én ebbe most beleugrok, mint fekete macska a meszesgödörbe, mert a szőlőn látszott, hogy vannak egészséges vesszők, a ház is csupa bűbáj volt – csak látni kellett a rumli mögé –, és a kert közepén a susnyásban egy titkos zöld szobácskát tudnék kialakítani, mint egy erdei zugot. Az egész tele volt fantáziával és lehetőséggel! Már este írtam a feleségének, hogy akkor én most... ezt akarom. És másnap pedig kimentem, elkezdtem a metszést.
2026. március 7-e volt az első nap, amikor először kiugrottam metszeni. Kifejezetten tetszett, hogy az egész terület a présházzal szemben terült el, ahová egy betonos lépcső vezet. S bár akkor még nem volt teljesen világos, hogy mekkora is az egész, de később rájöttem, hogy a zűrzavar oka az volt, hogy korábban az egyik még jobban elhanyagolt szőlőt is művelték a tulajdonosok – hasonló szóbeli megállapodás alapján, mint amit mi is csináltunk.
De végül ezt a kérdést a két másik szomszéddal és a tulajdonossal tisztáztuk. Az egyik háznak felfelé vannak a földjei, a másiknak lefelé, valamelyikhez nincs is ház, szóval ez annyira fejetlenül izgalmas volt, hogy kicsit úgy éreztem magam, mint egy vadnyugati területfoglaló földműves. Nagyjából a feladat is hasonló mértékű volt, nem csoda, hogy lázba hozott. Ó, én ezt nagyon éltem!
Mindeközben nyakamon volt a metszési szezon mindenhol máshol is – gondolhatjátok, hogy mennyi időm volt plusz kihívásokra... de egyszerűen kellett, mert ez egy új szerelem lett!
A szőlős-gyümölcsös terület 975 m², a ház előtte a kis udvarral további 106 m², de külön helyrajzi számon szerepelnek, köztük fut az út. A talaj világosbarna, agyagos.
Még aznap megmetszettem három sor szőlőt a húszból, és le is kötöztem, de nem is a szőlőmetszés jelentette a kihívást, mert nem először tettem már rendbe elhanyagolt szőlőt. Az gyerekjáték: megnézed, hogy melyik a legegészségesebb vessző legközelebb a tőkéhez, és minden mást levágsz. Ez gyerekjáték. De az oszlopok dőltek jobbra-balra, néhány ki is dőlt egy érintésemre, a drótok lelógtak a földre, benőve száraz füvekkel, és a vadszőlő úgy tört elő 5–6 méteres, erős szárakkal a sorokon keresztül-kasul és égen-földön, hogy ha ezek egy esőerdőben lennének liánok, Tarzan hangos, harci üvöltéssel – de totál biztonságosan – repkedhetne rajtuk. Meg pár hegyi gorilla is.
A lemetszett vesszőket s a visszavágott, néhol térdig érő sást egy-egy nagyobb kupacra hordtam ki a sorok végére. Később a mandula száraz ágai is rákerültek – mit nekem épített rovarszálloda, gyík- és sünpanzió? Minden helyben van.
Amikor agyilag kicsit sok volt, elkezdtem megritkítani a túlontúl magasra nyúlt őszibarackfákat, a szilvafákat és a pár almafát, meggyfát. Nagyjából ezek voltak a fák a mirabolánokon kívül. Kellett a változatosság, de minden fárasztó percét imádtam, mert én már most láttam, mi lesz itt hamarosan: egy zöld paradicsom.
Amint javult az idő, és többet sütött a nap, lépten-nyomon gyíkokba botlottam. A nagyokat olykor megzavartam a napozásban, de a kisebb, szürkések is annyian voltak, hogy leforgathattuk volna „nálunk” az Ahová lépek, szörny terem c. film gyíkos változatát. Ezért neveztem el a gyíkok kertjének.
Mire végeztem a metszéssel és a rendrakással, virágba borult az ősöreg mandulafa, ami tele volt fagyönggyel. Kiderült, hogy vannak nárciszok, íriszek, pünkösdirózsa, júdáspénz és zsidócseresznye, borzaskaták, pipacsok, és sok cickafark a szőlőben – abból szedtünk is teának. Van két gránátalmabokor, vetettem virágmagkeveréket, ültettem egy sor levendulát és egy sor epret, valamint dugtam két sor hagymát – ha ott reggeliznék, ne kelljen mindent vinni.
Barátnőim s anyám egyszer-egyszer eljöttek segíteni, hogy a présházban is ki legyen takarítva, míg én a kertet teszem rendbe, ez nagy segítség volt. Mostanra eljutottam oda, hogy szárazvirág-csokornak való terméseket szedjek vázába, és otthonosabbá tegyem a házacska szobáját is.
Tavasz óta kétszer kaszáltam, de van, ahol csak egyszer. Így is kiszáradt a fűféle a szőlő alatt. Nem egy nagy munka, mert kicsi a terület, akkumulátoros fűszegélynyíróval megoldottam, a cickafarkokat kerülgetve.
Víz! Van villany és vezetékes víz, kicsi zuhanyzó, mosdó, mosogató is a kisházban, de még eddig csak a kertet laktam be leginkább, így a vezetékes vizet nem is nyitottuk meg. De a tetőről az esővíz egy nagy ciszternába gyűlik, abból öntöztem az új ültetéseimet, és tettem ki madáritatókat, amiket a szomszédban kotorászó rigólány és a kisebb énekesmadarak azonnal hálásan igénybe vettek. A szomszéd srác is felajánlotta a ciszternája tartalmát, szóval jó vagyok, amikor ősszel pótolni akarom/fogom a hiányzó tőkéket.
A régi tulajdonos kérdezte, hogy honnan van ennyi energiám? Engem ez éltet és hajt. Hogy rendben legyen, és amikor valami iszonyatosból – amit rajtam kívül bárki más inkább kivágna – látszik, hogy valami eszméletlen szép lett, az büszkeséggel tölt el, és ez ad energiát. Ez: hogy helyrehozni a dolgokat, és ezáltal alkotni valami csodásat.
Plusz úgy csinálom, hogy többször kevesebbet, viszont azt intenzíven. És akkor úgy nem sok. És közben még a szörnyülködést is élvezem. A földből nyerem az erőt, mint az Elfújta a szél-ben Scarlett O'Hara:
„És hirtelen, megmagyarázhatatlanul érezte, hogy az erő visszatér belé. Tara volt az. Valami a földből, a vörös, termékeny földből, ami Tarát körülvette, beléáradt és erőt adott neki. Nem tudta volna megmondani, mi ez. De érezte, hogy Tara vörös rögéből, a szántóföldekből, amiket ismert és szeretett, erő áramlik belé. Ez a föld volt az egyetlen, ami megmaradt neki. És ezzel a földdel együtt ő is megmarad.”
/(Margaret Mitchell – Elfújta a szél c. regénye)/
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.