A koboldkirálylány legendája
2015. december 6.
Az Lidérc-erdőben már lehullt az első hó, az őzek összesereglenek az etető körül szénát majszolva, és az erdő madarai is gyűlnek az etető körül. Délelőtt még egy fél zsák makkot is kiszórtam a mindig éhes kis vadmalacoknak, akik úgy szaladgáltak körülöttem mintha csak bohó kutyakölykök lettek volna. Az erdő az én otthonom. Persze költözhettem volna valami vidámabb helyre is, de... én már csak ilyen vagyok. Sötét humorú. De azért sötétedés után még én is elbújok a kis kunyhómban, ami a tisztás szélén áll a nagy égerfa mellett, hogy a félénkebb állatok is előmerészkedhessenek az etetőhöz. De a lidércerdő közepén a félénk állatok nem mernek csak úgy előbújni, hacsak nem süketek és vakok. Vagy vakmerőek. Persze ez egy másik történet...
A tűz vidáman pattog, én laza nyugalommal olvasok, s mindeközben lidércek cikáznak a fejem körül, s Motoszka névre hallgató fekete macskám horpaszt a kandalló előtt a farkasbundán. Egy tündérekről szóló romantikus regényt bújok a hintaszékben ringatózva. Ahogy belemélyedek a könyvbe, szinte észre sem veszem azt a hangot, ami végül mégis csak a fülembe kúszik, mint valami kis állatka kitartó neszezése. És lám, egy kobold volt az!
A koboldok Északi királyának legkisebb lánya jött el hozzám, és nagyon szomorú volt. Neki kellett volna gondoskodnia a Télapó virgácsairól, de az ő királyságának erdejében nagy tűzvész pusztított a nyáron és nem maradt elegendő vessző a virgácsokra. A szomszédos királyságok pedig igen fukarok voltak, nem volt ínyükre, hogy megszánják a kis koboldkirálylányt.
- Kérdezted már a Nyugati és a Keleti királyokat is? - kérdeztem.
- Igen - válaszolta - csak a Déli királyt nem kérdeztem, mert nagy a bánata és bezárkózott a palotájába.
- Miért bánatos a Déli király?
- Azért mert az országában sosem esik hó és ezért nem tud hóember építeni, se szánkózni és még hógolyózni se a gyerekeivel.
- Menjünk el a Déli királyhoz és vigyünk neki egy zsák havat! - jutott az eszembe és azonnal tettre is serkentünk.
Egy nagy zsák havat lapátoltunk be egy jutazsákba és a legszelídebb őzeket szőrén megülve azonnal el is indultunk a Déli királyhoz. Közben abban bíztunk, hogy cserébe ad egy kevés virgácsnak valót a koboldkirálylánynak.
Igen ám, de mire odaértünk és bebocsátást nyertünk a királyhoz már csak egy nagy pocsolyát tudtunk átadni neki, illetve nem is mertünk egy hólével tocsogó zsákkal odaszemtelenkedni, de már nem volt mit tenni.
Akkor a bájos koboldlány nagy bátran a király elé állt és így szólt:
- Kedves Déli koboldkirály, nagy szükségünk lenne vesszőkre a Télapó virgácsaihoz, mert a nyáron a tűzvészben elpusztult az erdőnk és nincs kitől vesszőket kérnünk.
- Kedves Északi koboldkirálylány, amióta elindultál, a Télapó köremailt küldött szerte az uralkodóknak, hogy ebben az évben nem is lesz szüksége a virgácsokra, mert minden gyerek jó volt, aki meg nem, annak megelőlegezi a bizalmat, hiszen, ha bizalmat adunk a gyerekeknek, akkor a legjobbat hozzák ki magukból.
A koboldkirálylány pedig táncra perdült örömében, és már csak azon gondolkodott, hogy hogyan tudná a Déli koboldkirályt is boldoggá tenni, mire a következőt gondolta ki...
- Kedves Királyom, hallottuk hírét, hogy országodban nem esik a hó és ezért szomorú vagy. De nálunk, az Északi királyságban már nagyon nagy a hó, és szeretettel várunk egy kis hócsatára, persze csak játsziból! - kacsintott rá a koboldlány.
Azóta, ha a manók jól értesítettek, összeházasodtak az Északi és a Déli királyság sarjai és hol a napfényes országban, hol a havas országban ünnepeltél a boldogságukat azóta is, és még olyan sokáig, míg csak világ a világ. Hacsak... a lidércek megirigyelvén a fene nagy boldogságukat el nem vitték őket...
- Télanyó -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.